EURÓPAI HADSEREG
Nincs új a nap alatt! Az öreg kontinensnek 1945 óta már többször el kellett gondolkodnia azon, hogy miként tudná az USA nélkül megszervezni katonai védelmét. Az európai hadsereg ötlete kapcsán most ugyanezek a viták köszönnek vissza, ezért is érdemes visszatekinteni a múltba. A francia–angol kölcsönös katonai segítségnyújtásról szóló 1947-es dunkerque-i szerződés az antant mintájára még kifejezetten Németország ellen irányult. Ehhez egy évvel később a Benelux államok is csatlakozott, így született meg a brüsszeli szerződés, ekkor társult a németellenes élhez – amerikai sugallatra – a szovjet fenyegetéssel szembeni kollektív védelem.
KÉRDÉSEK SORA
A győztes nyugati hatalmak hadereje azonban nem volt elég a szovjet fenyegetés ellensúlyozására, ezért szükségessé vált a két háborús vesztes, az NSZK és Olaszország felfegyverzése is. Ezt a célt szolgálta az 1952-ben létrehozott Európai Védelmi Közösség (EVK), amely egy közös hadsereg létrehozását tűzte ki célul, így a német és az olasz regiment a többi nyugat-európai ország ellenőrzése alá került volna. Ez a modell a szintén ekkor létrehozott szén- és acélközösség rugójára járt volna: a nehézipar együttes kontrollja és működtetése bizalmat teremtett a korábbi ellenségek között, növelte a hatékonyságot és a két nagy háborúban világhatalmi szerepét elvesztő földrész katonai-gazdasági erejét.
Sem akkor, sem azóta nem sikerült létrehozni egy európai hadsereget, miközben az elmúlt hatvan év számtalan hasonló kezdeményezése is ugyanazon megválaszolatlan kérdések miatt fulladt kudarcba: érdemes-e Nagy-Britannia, Franciaország és Németország valamelyike nélkül belevágni? Milyen viszonyban legyen ez a haderő az USA-val és a NATO-val? Az Egyesült Államok és Oroszország közötti viszony hullámzása miként befolyásolja az EU és az európai hadsereg szerepét, mozgásterét? Kollektív (terület)védelmi vagy expedíciós haderőben gondolkodjunk?
Mint láttuk tehát, ez a vita korántsem új. Talán 1990 után voltak a legkomolyabb védelmi tárgyalások, amikor a közép-európai országok előtt kinyitották a Nyugat-európai Unió (WEU) kollektív védelmi szervezetet, amely – a korábbi német és olasz példát követve – a NATO-tagság amolyan előszobájaként szolgált. A volt szocialista államok belépése az észak-atlanti szövetségbe azonban ismét lelohasztotta a lelkesedést, így az időközben megszűnt WEU helyét nem töltötte be más európai védelmi szervezet.
FORDÍTVA ÜL A LOVON
Az évtizedes űrt a Jean-Claude Juncker bizottsági elnök tavaly szeptemberi beszédében felvetett európai hadseregnek kellene betöltenie, ám korántsem világos, hogy mit is értünk európai hadsereg alatt. A korábbi kezdeményezések ugyanis egy kollektív védelmi szervezetből indultak ki, amelynek demokratikus ellenőrzést és legitimációt biztosító politikai irányító „parlamentje” is van. Egy alapítói szerződésben lenne szükséges lefektetni azokat a politikai célokat, amelyeket a csatlakozó országok felvállalnak, s amelyek elérését szükség esetén katonai eszközökkel is biztosítani akarják és tudják.
A politikai szándéknyilatkozat után lehet a célhoz eszközöket rendelni, azaz a haderő létszámát és technikáját meghatározni, majd ennek költségeit szétosztani a résztvevők között.
Juncker fordítva ül a lovon, és a haderő felállításával kezdené a munkát. Az európai hadsereg munkacím alatt futó projektre az új uniós költségvetésben 17 milliárd eurót szánnak, ebből ötmilliárd jutna a katonai Schengenre, azaz a nehéz harcjárművek által is használható, nyugatról keletre vezető közúti és vasúti infrastruktúrára. Az építőipari cégeknek szóló beruházási program látványos, de nem egy egységes regiment felé vezető lépés.
Jelenleg ugyanis nincs politikai konszenzus egy ilyen haderő fő feladatáról. Berlin és Párizs leginkább a fúzió előtt álló hadiiparuk amolyan házi piacát látná az európai seregben. A volt gyarmattartó országok szívesen küldenének európai katonákat Afrikába érdekeik védelmére, mint a franciák Maliba. Varsó a skandináv és a balti államokkal a vélt vagy valós orosz fenyegetés elleni erősítésként tekint egy egységes haderőre, de jobban bíznak az amerikai katonai jelenlétben. Budapest, Pozsony és Prága inkább a migráció elleni küzdelemben, a külső határok őrzésénél számítana az európai seregre.
PÁRHUZAMOS PROGRAMOK
Ahogy az 1990-es években, úgy most is kérdéses a NATO-hoz való viszony. Donald Trump amerikai elnök világossá tette, hogy az öreg kontinensnek többet kell(ene) fegyverekre költenie, ám a béke évtizedeiben veszélyérzetüket elveszítő, fogyasztói társadalmakban élő európaiak aligha mondanak le ezért jólétük egy részéről. Az ezzel kampányoló politikusoknak nehéz dolga lesz, mint ahogy nehéz lesz a semleges finneket, íreket, osztrákokat és svédeket egy katonai szövetségbe terelni. A sorkötelezettség megszüntetése miatt a legtöbb országban nincs is elég katona, a békeévtizedek spórolása miatt ráadásul a legtöbb hadseregnek euró-tízmilliárdos pótlólagos fejlesztési igénye van.
Ígéretes a Bundeswehr módszere, amely a szomszédos államok használható egységeit integrálja hadrendjébe, így egy holland páncélosezred mellett egy holland partra szállító hajó is erősíti őket. Csehország és Románia is érdeklődik.
Komolyabb erőt képvisel a Eurocorps, az EU-hadtest, amelynek Francia-, Német- és Spanyolország mellett Belgium és Luxemburg is a tagja. A közös vezérkar akár hatvanezer katonát is tud irányítani, ám alakulatai a NATO Response Force (NRF) struktúrában is bevethetők. Varsó korábban érdeklődött a projekt iránt, ám újabban már a Három tenger kezdeményezés keretében, amerikai támogatással a saját védelmüket építik.
A kör tehát bezárult. Számtalan párhuzamosan futó program versenyez a szűkös erőforrásokért, nincs politikai szándék és áldozathozatali hajlandóság, így maradnak a minimáltervek, mint a katonai Schengen. Trump amerikai és Putyin orosz elnök egyaránt ellendrukker. Előbbi csak piacot lát Európában az amerikai fegyvereknek, utóbbi pedig az uniót gazdasági szervezetként szeretné látni, érdemi katonai képességek nélkül.
Borítófotó: Őrtorony Berlinben a várost korábban szétválasztó fal mellett. Illúzió az egységes európai hadsereg
