Mielőtt a félhold európai terjeszkedését vizsgálnánk, pörgessük vissza az idő kerekét az 1945 utáni időkbe, amikor a háborús pusztítás utáni újjáépítés és gazdasági fellendülés óriási munkaerőhiányt generált. A németek helyzetét tovább nehezítette, hogy a vasfüggöny berlini szakaszának 1961-es kiépítése után megszűnt a keletnémetek nyugatra áramlása.
OTT MARADTAK
Ebben az évben államközi egyezményeket kötöttek, amelynek keretében tizenkét év alatt majdnem egymillió török vendégmunkás érkezett Nyugat-Németországba. A Politikai Képzés Szövetségi Központjának (BPB) elemzése jól mutatja, hogy ez mindkét fél számára előnyös volt. A helyieknek munkaerő kellett, amiből Törökországban felesleg volt, ráadásul a vendégmunkások által hazautalt deviza is jól jött Ankarának. A törökök a hazatérők megszerzett tudására is számítottak, hiszen akkoriban még a munkaerő 77 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, és csak 10 százaléka az iparban.
A vendégmunkások kezdetben csak egyéves tartózkodási engedélyt kaptak, amit akkor hosszabbítottak meg, ha volt újabb szerződésük. Ebben a kezdeti időszakban félmillió török haza is költözött, helyüket újak vették át. A toborzást az 1973-as olajválság utáni recesszió miatt szüntették meg, onnantól a családegyesítésre került a hangsúly – a ma Németországban élő hárommillió török fele így érkezett.
A kutatások szerint nekik utolsó nagy csoportként már csak a korábban jött olaszok, portugálok, spanyolok és görögök által el nem foglalt munkák és városrészek jutottak. Az otthoni helyzet láttán azonban rengeteg török inkább maradt, egyáltalán nem vágytak a katonai puccstól, nagy munkanélküliségtől és rossz gazdasági helyzettől gyötört óhazába. A maradás mellett szólt az is, hogy a hazatérés után nehéz lett volna újra munkavállalási engedélyt kapni, ezért inkább a családjukat hozták Németországba.
A német társadalomba azonban ritka kivételektől eltekintve nem sikerült integrálódniuk. A 2012-es mikrocenzus eredményeként kiderült, hogy a törökök a külföldiek más csoportjaihoz képest rosszabbul tudnak németül, jobban szegregálódnak (főként a lányok), alacsonyabb végzettséget szereznek, s a szírek után a törökök vannak legtöbben segélyen.
Arra már Thilo Sarrazin 2010-ben meg-jelent, akkor és azóta is nagy vihart kavart könyve, a Németország felszámolja önmagát is rámutat, hogy az ott élő muszlimok – főként a törökök – „nem elég hasznos tagjai a társadalomnak”. A szociáldarwinista fennhangoktól sem mentes kötetben a szerző statisztikák alapján arra a következtetésre jut, hogy a német társadalomnak érdemben kell változtatni eddigi hozzáállásán.
Sarrazin szerint a multikulti helyett az asszimiláció az egyetlen helyes út, amelynek a kezdő lépése a német nyelv ismerete és a magasabb iskolai végzettség elérése (lenne). Ezekben a kategóriákban a törökök rosszul állnak, ezért többet „visznek”, mint „hoznak”, ráadásul többségük nem a munkaerőhiányos ipari szakmákban dolgozik, hanem a kliséket megerősítendő családja döner- vagy zöldségüzletében. A szerző különösen aggasztónak tartotta, hogy a török házasságok felénél az óhazából érkezik a pár, aki csak tovább rontja ennek a kisebbségnek az egyébként sem fényes statisztikáit. Sarrazin számokkal alátámasztott akkori véleményét azóta a bevándorlás- és muszlimellenes AfD is felkapta és felerősítette, lépéskényszerbe hozva a nagy pártokat.
KÉTSZÁZ MECSET, EZER IMÁM
A 2015-ös újkori népvándorlás során Németországba érkezett milliónyi migráns felerősítette ezeket a korábbi vitákat. Német precizitással kiszámolták, hogy miként tudják ezt az életerős és fiatal tömeget, ha nem is asszimilálni, de idővel integrálni. A németek szisztematikusan felmérik a jövevények képességeit, ahhoz igazítják a nyelvi és szakmai képzési programokat. A migránsokat tömegszállásokról bérlakásokba költöztették, hogy gyorsabban illeszkedjenek be a társadalomba. A családegyesítés halasztásával (egyelőre) kellő nyomást tudnak rájuk gyakorolni.
Miközben a muszlimokban Berlin az ország égető munkaerő- és demográfiai problémája megoldását látta-látja, s növeli a rájuk nehezedő modernizációs nyomást, addig Szaúd-Arábia és Törökország az Európába érkező mohamedánokban saját hatalmának az öreg kontinensre való kiterjesztése eszközét véli felfedezni.
A szaúdiak kétszáz mecsetet építenének német földön, hogy a muszlim környezetből kiszakadt, jellemzően egyedülálló fiatal férfiak ne távolodjanak el apáik vallásától. Ankara sem engedné el itt élő (egykori és mostani) állampolgárai kezét, ők ezer imámot küldtek a háromezer németországi mecsetbe. A vallási vezetők többsége a konzervatív Anatóliából úgy érkezik oda, hogy nem beszéli a befogadó ország nyelvét. Német alapítványok tartanak nekik képzéseket, ám kevés eredménnyel.
BÜSZKESÉGMORZSA
Nem csoda, ha a lelkekért és a felcseperedő gyermekekért zajló csatában Törökország elnöke, Erdoğan a polarizációt használja. Sokak meglepetésére a tavalyi népszavazáson az Európában élő törökök többsége támogatta az elnöki jogkör kiterjesztését, megkérdőjelezve az eddigi integráció értelmét és irányát. Sok holland, német és osztrák mondja ki, hogy aki az óhazájában a „diktatúra” kiépítését támogatja, az menjen inkább oda. Egyre több országban lesz az integrációs elvárásból kulturális beolvadási kritérium, amit a protestpártok erősödése csak fokoz. Vannak naiv elképzelések egy felvilágosult, „európai” iszlám fentről való létrehozására, ám ennek nincs társadalmi bázisa.
A kontinensünkön élő törököknek és egyéb muszlimoknak idővel választaniuk kell a nyugati kultúra és vallási hagyományuk között. Erdoğan propagandája a nemzeti büszkeség morzsáját adta ugyan az Európában inkább periferiális csoportnak számító törököknek, ám a népszavazási siker könnyen a visszájára fordulhat.
Borítófotó: Motorbiciklis és kutyája a tavaly decemberi isztambuli robbantás után. ErdoĞan a nemzeti büszkeségre apellálva tartaná meg a németországi törököket (Yagiz Karahan / Reuters)
