A nejlonszatyrokat számos országban – köztük hazánkban is – terheli valamilyen adó, környezetvédelmi termékdíj. Az EU költségvetési biztosa azonban új kontextusba helyezné a nemzeti büdzsékbe e jogcímen beáramló összegeket. Oettinger azt találta ki, hogy központosítja ezt a terhet, s részben ebből tömi be a britek kilépése után tátongó 13,9 milliárd eurós lyukat. Mintha darázsfészekbe nyúlt volna ezzel. Az uniós tagállamok abban a pillanatban ugranak, amikor Brüsszel elkezd a zsebükben turkálni – az adózási kérdések szigorúan a tagországok hatáskörébe tartoznak. Pár évvel ezelőtt, 2011-ben már volt egy elvetélt próbálkozás. Az EU bürokratái szén-dioxid-adót szerettek volna sózni az uniós államok nyakába – sikertelenül.
PRECEDENS
A tagországok attól tartanak, hogy veszélyes precedenst teremtenek azzal, ha belemennek, hogy Brüsszel közvetlenül szedjen be bármiféle – akár alacsony összegű – adót állampolgáraiktól. Ezt követően ugyanis megvan a hivatkozási alap: ha a nejlonzacskó után lehetett uniós terhet kivetni, akkor miért ne lehetne más termékek-szolgáltatások után is?
Ugyanakkor az is elképzelhető – és valószínűleg Oettinger is erre játszik –, hogy néhány tagállamban inkább ezt a formát választják; közvetlenül a saját adófizetőikkel tömetik be a brexitlyukat, mintsem növelnék a költségvetésből az EU-nak befizetendő összeget. Így nyugodtan Brüsszelre kenhetők a népszerűtlen intézkedések.
Oettinger kerülő úton érvelt. Múlt heti beszédében hangsúlyozta, hogy egyes országokban már van ilyen nejlonzacskóadó, másokban viszont nincs. „Az európai közös piacon közös megközelítésre van szükség” – mondta.
A MŰANYAGIPARNAK SEM TETSZIK
Hogy politikai szinten mi lesz a költségvetési biztos javaslatával, elvetik vagy elfogadják azt, a közeljövőben kiderül. Ám abban az esetben is, ha a tagok rábólintanak erre, meg kell még küzdeni a műanyagiparral.
„Nem tartjuk jó ötletnek” – nyilatkozta a Politico című lapnak Karl-H. Foerster, a PlasticsEurope nevű iparági érdekképviselet igazgatója. Egy olyan adó, amelyet a műanyagokra, műanyagból készült vagy műanyagot tartalmazó termékekre vetnének ki, nagyon bonyolult lenne. Betarthatatlanul komplikált szabályozást kellene létrehozni, adminisztrációs többletterheket róna a szektor szereplőire. Ráadásul egy ellentmondás is húzódik a javaslat mögött: ha az EU-nak bevétele származna a műanyagokból, akkor automatikusan ellenérdekelt lenne azok újrahasznosításában. Felvetődne az a kérdés is, hogy miért pont a műanyag. Miért nem az alumínium, az üveg vagy bármilyen más nyersanyag? A költségvetési biztos javaslata ott is hibádzik, hogy a műanyagot automatikusan rossznak feltételezi. Holott bizonyos termékeknél, például a palackozott italoknál számos uniós országban jól működik a betétdíjas és az újrahasznosítási rendszer.
NEMZETKÖZI BONYODALMAK
Az Európai Bizottság úgy képzeli, hogy az adót a végfelhasználási pontokon kellene megfizetni. Így például a kávézóban a műanyag kávéspohár vagy a boltokban a nejlonzacskók után. Probléma lehet az is, hogy a műanyagok alapanyagainak a nemzetközi kereskedelmébe is beleavatkozna egy ilyen szabályozás. Ez feltehetően kiverné a biztosítékot a Kereskedelmi Világszervezetnél (WTO). Egy ilyen adót könnyen fel lehetne használni piacvédelemre, márpedig ez ellenkezik a WTO alapelveivel.
Környezetvédő szervezetek szintén kétségeiket fejezik ki Oettinger ötletével kapcsolatban. Szerintük az a fő gond, hogy két cél keveredik: a nem feldolgozott műanyaghulladék mennyiségének a csökkentése és a brexit után keletkező költségvetési lyuk betömése.
Borítófotó: Környezetvédelmi aktivisták zacskóinstallációja Bécsben. Brüsszel a tagállami adókivetésbe akar beleszólni
