Mario Draghinak, az Európai Központi Bank (EKB) elnökének a mandátuma 2019-ben lejár. Sokak szerint ő volt az, aki csaknem egymaga megmentette az eurózónát a széteséstől, amikor 2012 júliusában közölte: bármit megtesz, hogy megőrizze a közös fizetőeszközt. Az EKB kötvényvásárlási programja óvta meg a dél-európai országok állampapírhozamait a beszakadástól és ezen keresztül a még jobban elmélyülő adósságválságtól. Ez megmutatta, hogy valójában mekkora befolyása is van az euróövezet irányítójának. Draghi arra kényszerült, hogy politikai szerepet vállaljon, s ez utódjának is szinte elképzelhetetlen hatalmat kínál. Így nem csoda, ha a háttérben elkezdődött a küzdelem az elnöki posztért.
ÉSZAK DÉL ELLEN
Az eurózóna pénzügyminisztereinek első körben Vítor Constâncio, az EKB alelnöke utódjáról kell dönteniük. A 74 esztendős portugál közgazdász nyolcéves, nem megújítható mandátuma májusban jár le. A helyére máris bejelentkeztek a spanyolok. Luis de Guindos pénzügyminiszter szerint Spanyolország megérdemli ezt a posztot. Ezen egyébként sokak szerint azt értette, hogy ő maga érdemelné meg. Guindos mellett szól, hogy az EKB hattagú igazgatótanácsában a spanyolok 2012-ben veszítettek el egy helyet, amikor José Manuel González-Páramo mandátuma lejárt. Viszont az szól ellene, hogy ő lenne az első, aki a politikai életből kerül az európai jegybank befolyásos pozíciójába.
A spanyol pénzügyminiszter melletti legerősebb érv azonban a németek támogatása. Sokan spekulálnak úgy, hogy ha Berlin Guindos pártjára állt, akkor Madrid majd támogatja Németország jelöltjét, Jens Weidmannt az elnöki poszt megszerzésében. Weidmann jelenleg a német központi bank (Bundesbank) vezetője. Ha EKB-elnök lenne belőle, Berlin befolyása még erősebb lenne az EU-ban és az eurózónában. A németek két évtizede, az EKB megalakítása óta türelmesen várnak erre a lehetőségre. Kénytelenek voltak végignézni, hogy az olasz Draghi a kötvényvásárlási programmal és a nulla közeli kamatszinttel miként megy szembe a spóroláson és az inflációtól való rettegésen alapuló német szemlélettel. Szó nélkül nem hagyták, de tenni nem tudtak ellene.
Draghit megelőzően a francia Jean-Claude Trichet, őelőtte a holland Wim Duisenberg vezette az egyébként a Bundesbank mintájára létrehozott EKB-t. Német elnök még nem volt. A történet azonban nagyon messze van még a happy endtől – mármint Berlin számára. Az eurózóna déli tagállamainak ugyanis elfogadhatatlan az a megtakarításokon és a költségvetési fegyelmen, a kíméletlenül átvert megszorító csomagokon alapuló gazdaságpolitika, amelyet a németek az elmúlt években agresszíven erőltettek.
MÉG ERŐSEBB NÉMETEK?
Az EKB elnöki posztjáról az eurózóna tagállamai döntenek. A déli országok – az olaszok, a spanyolok, a portugálok, de bizonyos értelemben a franciák is idetartoznak – vezetőinek erős kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy adjanak-e ekkora hatalmat azoknak a németeknek, akik hevesen ellenezték az EKB válság elleni fegyverrendszerét, különösen az államkötvény-vásárlási programot. Jens Weidmann maga is vehemensen támadta Draghi elképzeléseit 2012-ben, majd 2015-ben.
Szintén a Bundesbank elnöke ellen szól, hogy a németeknek már így is erős pozícióik vannak az eurózóna pénzügyi testületeiben. Klaus Regling irányítja az Európai Stabilitási Mechanizmust, az övezet mentőalapját. Elke König a bajba jutott bankok megsegítésére létrehozott intézmény első embere, Werner Hoyer az Európai Beruházási Bank (EIB) elnöke.
De térjünk vissza az alelnökválasztáshoz. A hazájában éppen csalási gyanúba keveredett Mário Centeno portugál pénzügyminiszter, az eurózóna pénzügyminiszterei tanácsának (Eurogroup) frissen megválasztott vezetője már megkérte kollégáit, hogy február 8-ig adják le jelöltjeik nevét. Vítor Constâncio utódját így valamikor a tavasz folyamán megválasztják. A hagyomány szerint az EKB hattagú döntéshozó testületében képviselteti magát a valutaövezet négy legnagyobb gazdasága, a német, a francia, az olasz és a spanyol. A maradék két helyet a kisebb országok kapják meg. 2012-ben azonban ez a tradíció megszakadt. Történt ugyanis, hogy a németek megvétózták a spanyol jelöltet, aki hevesen tiltakozott országa bankrendszerének a megsegítésére tervezett intézkedések ellen. S most Madrid támogatására számít Berlin.
KI LESZ A BEFUTÓ?
Az előzetesen befutónak gondolt elnökjelöltek a tapasztalatok szerint könnyen kieshetnek a pikszisből. Jean-Claude Trichet az EKB megalakulásakor már esélyesnek számított. Aztán vádat emeltek ellene Franciaországban. Az ügyész szerint szerepe volt abban, hogy az 1990-es évek elején meghamisították a Crédit Lyonnais, az egyik legnagyobb francia bank könyveit. 2003-ban tudta csak tisztázni magát.
2011-ben Axel Weber, a Bundesbank akkori vezetője volt a legesélyesebb. Ő azonban – ahogy a közelmúltban Weidmann Draghit – kritizálta az abban az időben jegybankelnök francia Trichet intézkedéseit, és keményen nekitámadt Nicolas Sarkozy akkori francia elnöknek. A német kormány végül közölte vele, hogy nincs meg a szükséges támogatottsága a poszthoz. El is ment a svájci UBS bank igazgatósági elnökének. A Draghi–Weidmann-felállás most nagyon hasonlít a Trichet–Weber-viszonyhoz.
MACRONON MÚLIK?
Így hát Emmanuel Macron francia elnöknek is lesz néhány szava Berlin jelöltjéhez. Taktikázhat úgy is, hogy egy északi alelnökaspiráns mellé állít támogatókat annak érdekében, hogy az elnöki posztot ismét egy déli állam kapja meg. Ennek alapján Jeroen Dijsselbloem korábbi holland pénzügyminiszter és Eurogroup-vezető lenne a legesélyesebb az alelnöki pozícióra. Az elnöki befutó pedig a Banque de France vezetője, François Villeroy de Galhau lenne, aki egyébként igen jó személyes viszonyban van Draghival. Macron megkerülhetetlen a játszmában. Elképzelhető az is, hogy beleegyezik Weidmann jelölésébe, cserébe viszont azt kéri tőle és a németektől, hogy támogassák az eurózóna átalakítására vonatkozó terveit.
