– Mi az oka annak, hogy 1990-ben az úgynevezett kettős szintű – a kerületek és a főváros mellérendelt viszonyát rögzítő – közigazgatás valósult meg Budapesten?
– Úgy tudom, hogy az Antall-kormány eredetileg az erős főpolgármesteri jogosítványokat és a kerületi elöljáróságokat rögzítő szabályozást terjesztette elő. Csakhogy ezt a kétharmados törvényt az akkori önkormányzati választásokon jól szereplő SZDSZ a saját pozíciója védelmének érdekében nem fogadta el. Ők javasolták a most is érvényben lévő modellt, amelyre Antallék végül rábólintottak.
– De miért nem változott meg 2010 óta ez a rendszer?
– Bárki is legyen kormányon, nem érdeke a módosítás, ami Budapestnek egyáltalán nem válik az előnyére. Nincs olyan miniszterelnök, aki szívesen látna egy erős jogkörökkel rendelkező főpolgármestert, hiszen könnyen a kormányfő kihívójává válhatna. Emellett az egyenrangú budapesti önkormányzatok léte lehetőséget ad arra, hogy a különböző politikai pártok elhelyezzék itt az „embereiket”.
A gyakorlatban a főváros most nem egy város, hanem városszövetség, és mindössze hatvan-hetven százalékos hatékonysággal működik, ez az arányszám lehetne kilencven-száz százalék. Ehhez az egyszer már bevált és általam újra javasolt hierarchikus rendszert kellene ismét meghonosítani Budapesten.
– Az ön koncepciójában erős, közvetlenül választott főpolgármester és Fővárosi Közgyűlés, a kerületek élén kinevezett elöljárók, de választott önkormányzati képviselők szerepelnek. Ez miért biztosítana hatékonyabb működést Budapestnek?
– Az én elképzelésem tulajdonképpen a már említett, 1873 és formailag 1950 között érvényben lévő közigazgatásnak némi módosításokkal átvett változata. Ez egy olyan irányítási modell, amelynek köszönhetően Budapest igazi európai metropolisszá vált. A fővárosnak volt egy közgyűlése és egy főpolgármestere – neki voltak alpolgármesterei –, a kerületek elöljárósági szinten működtek, az elöljárók mellett választott, 24 tagú kerületi választmányok dolgoztak. Az elöljáróságok jogilag a főváros alá voltak rendelve, tehát a központi utasítást végre kellett hajtaniuk. Ugyanakkor azokban a jogkörökben, amelyeket törvényileg biztosítottak az elöljáróságoknak, a választmányok döntöttek.
– Milyen jogköreik voltak az elöljáróságoknak?
– Hozzájuk tartozott a kerületi utcák, terek burkolati problémáinak a kezelése, a közcsatorna-fenntartás, az építési engedélyekkel kapcsolatos eljárások, a vásárrendészet, az iskolakötelesek és a kisdedóvókba jelentkező gyerekek összeírása, valamint a szegényügy is. Természetesen ma nemcsak ezekkel a jogkörökkel lehetne ellátni az elöljáróságokat, de nem is ez a lényeg, hanem a hierarchikus fővárosi rendszer, amely sokkal hatékonyabb a huszonnyolc éve működő mellérendelt jogviszonynál.
– Az ellenzéki pártok nyomban az önkormányzatiság elvét kérnék számon a rendszeren.
– De ez nem lenne igaz, ez egyáltalán nem sérülne, ahogy a választhatóság elve sem. Hiszen Budapestet továbbra is választott főpolgármester, képviselők, a kerületeket pedig választmányok vezetnék, őket közvetlenül szavaznák meg a fővárosiak.
– Akkor a pártok is megnyugodhatnának, hogy el tudják helyezni a kádereiket a kerületekben?
– Nem, egyáltalán nem. A kerületek most sem gyakran döntenek politikai ügyekben – kivéve olyan szimbolikus eseteket, mint például a szoborállítás –, az új rendszerben még kevesebb lehetőségük lenne erre. Most a pártok a kerületek-főváros mellérendelt rendszeréből adódóan tudnak pártszembenállást csinálni a budapesti önkormányzatokban. A hierarchikus viszonyban azonban a kerületi választmány csak véleményezni tudná az elöljáró, a Fővárosi Közgyűlés döntéseit.
– És a kerületi elöljárókat ki nevezné ki, ők nem politikai delegáltak lennének?
– Nem, hiszen szigorú pályázati köve-tel-ményeknek – például előírt felsőfokú, jogi, közigazgatási, közgazdászi végzettségnek – kellene megfelelniük. Ma kellő pártháttérrel bárkiből lehet kerületi polgármesterjelölt, majd polgármester is. Az elöljárókról a pályáztatás után a Fővárosi Közgyűlés döntene, ez a rendszer tehát szakszerűbben és hatékonyabban működhetne, mint a jelenlegi. S a kerületi, lokális identitás sem sérülne ezzel, hiszen ez a helyi kötődés nem az önálló önkormányzatoktól függött 1873 után sem.
– A koncepcióját két hónappal a tavaszi választások előtt jelentette meg. Ebből a közigazgatási szint nem, viszont a budapesti államtitkárság az új Orbán-kormányban már megvalósult. Mit szól ehhez?
– A félreértések elkerülése végett: nem kerestem meg a koncepciómmal senkit, csupán közzétettem azt. Ebben az írásban a budapesti állami fejlesztések koordinálásáért felelős államtitkárság létrehozására valóban javaslatot tettem.
Őszintén örülök, hogy ez létrejött, remélem, nagy dolgok születnek az államtitkárságnak köszönhetően.
Abszurd volt, hogy az előző években szinte minden nagy budapesti fejlesztés különböző minisztériumokhoz tartozott. Az államtitkárság létrehozásának ötletét nem tulajdonítom a magaménak, ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt benne része az írásomnak.
– De ön is szembesült azokkal a támadásokkal, miszerint a Fidesz megbízásából készítette el a „civilnek álcázott” javaslatát, aminek első bizonyítéka a Budapest-államtitkárság létrehozása, s következő lépésként jöhet a kerületek felszámolása. És ezzel tényleg vége lenne a demokráciának.
– Ezt régen összeesküvés-elméletnek hívták, amiből semmi sem igaz. Őszintén sajnálom azokat, akik ilyeneken gondolkodnak, és soha nem volt még önálló elképzelésük semmiről. Szabad országban szabad értelmiségiként tettem javaslatot, örülök annak, hogy voltak olyanok, akik meggondolásra alkalmasnak tartották azt. Az ellenzéki gondolkodású kritikusaimban fel sem merült: ha a kormány igazán ártani akarna Budapestnek, akkor nem a kerületek önállóságát, hanem a Fővárosi Önkormányzatot szüntetné meg. Valójában ez jelentené a település végét, nem a fordított helyzet.
NÉVJEGY
66 éves, Széchenyi-díjas történész
A Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója, az ELTE professor emeritusa, a Közép-európai Egyetem egyetemi tanára
Főbb kutatási területei: Ferenc József, az Osztrák–Magyar Monarchia története, Budapest története, a polgárosodás története, a szimbolikus politika története, modern zsidó identitástörténet
Több mint 70 könyve jelent meg, közülük jó néhány angolszász, illetve német nyelvterületen.
