Sokan s régóta vizionáltak egy nemzetközi valuta- és kereskedelmi háborút, amely a globalizáció első, spontán szakaszát lenne hivatott lezárni. A konfliktus általában az érzékeny termékek és szolgáltatások piacain robban ki, így nem meglepő, hogy az Egyesült Államok és az EU is büntetővámokkal szorítaná vissza a kínai acélt. Az acélvámok körüli vita mint cseppben a tenger mutatja az átalakuló nemzetközi viszonyok komplexitását. Az olaj- és gáz-piachoz hasonló globális kiszorítósdit látunk.
MINDENKI, KIVÉVE KÍNA
Az Obama–McCain–Clinton-doktrína szerint a nyugati modellt előbb Oroszországba, majd Kínába kellene exportálni. Ez a logika leginkább Japán II. világháborús legyőzésének a receptjét követi, amikor a nyersanyagokban szegény szigetországot elvágták az erőforrásaitól. Most Putyin rendszerét akarták a soft power eszközeivel kívülről megdönteni (Obama: a civil társadalom támogatása az USA nemzetbiztonsági érdeke), hogy Kína idővel stratégiai szövetséges nélkül maradjon.
Az előző amerikai elnök stábja Orosz-országot politikai és gazdasági szankciók-kal sújtotta, míg a távol-keleti óriás gazdasági mozgásterét szabadkereskedelmi egyezmények rendszerével szűkítették volna le. A kínaiak a TTIP-t, a CETA-t, a TPP-t és a többi megállapodás tervét csak ABC-egyezményeknek nevezték, ennek feloldása az Anybody but China (Mindenki, kivéve Kína).
Az oroszok elleni szankciók azonban pont ellentétes hatást váltottak ki, ugyanis a tőkeszegény, importigényes, ám nyersanyagokban gazdag és stratégiai technológiákban vezető ország a nyersanyagokban szegény, de stratégiai technológiáját gőzerővel fejlesztő, exportorientált és tőkében gazdag Kína halálos ölelésébe került.
A stratégiai cél Donald Trumpnál is az Egyesült Államok vezető világhatalmi szerepének a megőrzése, ám az előzőtől merőben eltérő taktika mentén. Az USA elnöke nem hisz a szabadkereskedelmi egyezményekben, amelyek a globalizáció korában már nem egyértelműen a központi országoknak (és ezek lecsúszástól félő alsó középosztályának) kedveznek. Ő a legerősebb játékosokkal kötne Amerika számára előnyös különalkukat, valamint enyhítene az oroszokra nehezedő nyomáson, így húzva szét Moszkvát és Pekinget.
A DÖMPING ELLEN
Trump két fő gazdasági ellenfele Kína és a Németország által dominált EU, így nem véletlen, hogy megválasztása után a nyugati világban szokatlan módon azzal vádolta Pekinget és Brüsszelt (Berlint), hogy manipulálja valutája értékét.
A gyenge jüanra építő Kínában egy ingatlanbuborék alakult ki, amely a belföldi építőipari kereslet felfuttatásával is fűtötte a gazdaságot. A korábbi 10 százalék körüli éves GDP-növekedés megfeleződése és a külső kereslet csökkenése miatt a fölöslegessé vált kapacitásokat a külpiacokon igyekeznek elhelyezni. Ahogy az olajszektorban Szaúd-Arábia kísérli meg a nemzetközi piacra visszatérő USA-t és Iránt alacsony árakkal kiütni, úgy próbálja a világ acéltermelésének immáron felét adó Kína az európai és amerikai cégeket egy árversennyel a padlóra küldeni.
Az acélipar azonban stratégiai iparág, hiszen az autó- mellett a gépgyártás, a hajóépítés, a lakás- és infrastruktúra-építés előfeltétele is egyben. A távol-keleti dömping a hazai szegmens mellett az európai és amerikai cégek hagyományos exportpiacait is veszélyezteti, hiszen Kína az „egy út, egy övezet” politikáját is leginkább a saját cégein és termékein keresztül valósítaná meg. Az EU már végignézte, ahogy a dömpingtermékek tönkretették a portugál, az olasz textil- és bőripart, valamint a német és a spanyol napelemgyártást. Ha most nem lépnek fel érdemben a kínai dömping ellen, az európai acél-előállítás is könnyen kifutó modellé válhat.
A kínai gazdasági modell és exportpolitika kritikája persze nem új keletű. Obama elnök 2015 karácsonyán 260 százalékos büntetővámot vetett ki az USA-ba érkező kínai acélfélékre. Az akkori indoklás szerint Peking dél-kínai tengeri terjeszkedését próbálták ezzel lassítani.
Az EU sokkal nehezebb helyzetben van. A kereskedelem közösségi politikának számít, így a bizottság saját hatáskörben szabhat ki vámokat és büntetéseket, amennyiben pl. dömpingárakat észlel. A távol-keleti ország azonban nagy falat, és Peking (mint ahogyan Moszkva is) szívesen él az ellenintézkedések eszközével. 2013-ban éppen a napelemek körül alakult ki vita. Brüsszel büntette volna a kínai dömpingtermékeket, ám Berlin és 15 további tagország óvatosságra intett, mert féltek, hogy Peking az autók exportjánál vesz revansot. Akkor 10–50 százalék közötti büntetővámot szabtak ki, ami elmaradt a várakozásoktól.
Az Európai Bizottság 2016 elején már három acéltermékcsoportnál vizsgálta a kínai exportárakat, azt gyanítva, hogy a hazai kereslet lassulása miatt túlkapacitással küzdő ország nyomott áron szállít az EU-ba. Egyes acélfajtákra már 2016 októbere óta átlagban 20 százalék pótvámot kellett fizetni, ezt ez év áprilisában 30-ra emelték.
FÚZIÓ ÉS SZAKOSODÁS
Az USA-val konfrontálódó Kína is tesz gesztusokat. Bezárják a gyenge minőséget előállító „zombi” acélgyárakat, és legalább évi 100 millió tonnával csökkentik a termelést. Ezt a klímacélok elérésénél is felemlegetik, hiszen valóban csökken a károsanyag-kibocsátás, javul a levegő. A munkanélkülivé váló kínai olvasztárokat pedig felszívja a szolgáltatói szektor. Rossz hír, hogy az ázsiai óriás is a minőségi termékek felé mozdulna el, ami rontja a G7-országok eddigi piacvezető helyzetét.
Milyen esélye marad ezek után az euró-pai és amerikai acélgyártóknak? A fúzió és a prémiumtermékekre való szakosodás mellett marad például a fegyvergyártás; a német és a francia hadiipari cégek immáron közösen állítanának elő tankot, repülőt és hadihajót. Csak legyen, aki megveszi, hiszen Trump elnök az amerikai acélból gyártott fegyverek legjobb lobbistája, és az USA újabban maga is büntetővámokkal fenyegeti a német acélgyártást. Az acéltermékek körüli vita módját és kimenetelét más szektorok is élénken követik, hiszen számos további érzékeny területen kellene globális szinten dűlőre jutni.
Borítófotó: Marilyn Monroe 8 tonnás acélszobra egy kínai szeméttelepen. Peking árversennyel akarja padlóra küldeni az európai és az amerikai acélgyártókat
