A KONTINENS ÉS A BRITEK
A sajtótörténetben ritka esemény, hogy egy váratlanul összetrombitált tájékoztató résztvevői történelmi pillanat részeseivé váljanak. Bár a brit csatlakozási tárgyalások már 1962 végén megfeneklettek, az újságírókat a villámcsapás erejével érte mindaz, amit a francia államfőtől hallottak a párizsi Élysée-palotában.
„Vegyük például, hogy miképpen táplálja népét Nagy-Britannia! Élelmiszeripari árukat importál kedvező áron a két Amerikából (Észak- és Dél-Amerikából – a szerk.) vagy a Brit Államközösség valamelyik országából, megadva emellett a lehető legkedvezőbb támogatást az angol gazdálkodóknak. Nos, ez a módszer nyilván összeegyeztethetetlen a Hatok rendszerével, amelyet természetes úton alakítottak ki egymás között” – hangoztatta a tábornok, bejelentve egyúttal vétóját.
PÁRIZS LONDON ELLEN
El lehet képzelni a néma csendet, a golyóstollak surrogását. Amit ugyanis a karizmatikus francia vezető néhány szóban kifejtett, az nem jelentett mást, mint hogy Nagy-Britannia gazdasága nem kompatibilis az Európai Gazdasági Közösség (EGK) rendszerével. A Hatok (Franciaország, az NSZK, Olaszország és a Benelux államok) ugyanis gazdaságilag homogén közösséget alkotnak. De Gaulle erre hivatkozva személyesen akadályozta meg az Egyesült Királyság felvételét az EGK-ba.
A britek nem csatlakoztak a háború utáni években velük együtt Hetekként induló országcsoporthoz, amikor azok szorosabbra vonták az együttműködést. Így csak hat állam (Franciaország, az NSZK, Olaszország és a Benelux államok) szignálta az 1958-ban hatályba lépett római szerződést. 1961-ben viszont Nagy-Britannia, Írország és Dánia, majd 1962-ben Norvégia is benyújtotta csatlakozási kérelmét az EGK-hoz.
A brit csatlakozás 1963-as francia eliminálása atombombaként robbant. A sokkhatás következtében, a britekkel való szolidaritás jegyében, az írek, a dánok és a norvégok is visszamondták csatlakozási szándékukat. De Gaulle tábornokot mindez nem hatotta meg, 1967-ben ismét megtorpedózta, hogy a britek belépjenek a közösségbe. Amikor 1973-ban, De Gaulle halála után ez végre sikerült Londonnak, Harold Macmillan miniszterelnök örömtüzet gyújtatott Dover szikláin, amelyre, jelképesen, a francia Calais-ban fellobbanó őrtűz válaszolt. Egy évre rá azonban a brit Munkáspárt már népszavazást rendezett arról, hogy Nagy-Britannia bent maradjon-e a közösségben.
ANGOL HUMOR
De a történelmi sajtótájékoztató idején még szó sem volt örömtüzek gyújtásáról. „Anglia tehát felvételét kéri, de a saját feltételei szerint kéri azt” – összegezte 1963 e januári napján De Gaulle. A próféta szólt szavaiból: felvételüket követően a britek azzal indítottak, hogy mindössze 3 százalékban járulnak hozzá a mezőgazdasági költségvetéshez. Ezt nevezte az akkor hivatalban levő francia köztársasági elnök, a De Gaulle-t követő, s nála jóval engedékenyebb Georges Pompidou „a brit humorérzék megnyilvánulásának”.
„Ez a szigeten fekvő tengeri ország erősen függ a kereskedelemtől, … amelyet a legkülönfélébb s gyakran a legtávolabban fekvő államokkal folytat. Erőteljes ipari és kereskedelmi aktivitást fejt ki, s csak igen csekélyet a mezőgazdaság terén. Markáns, igen eredeti hagyományai vannak. Egy szóval ezen ország természete, berendezkedése, gazdálkodása, amely sajátságosan csak Angliára jellemző, alapjaiban tér el a kontinentális államoktól” – érvelt De Gaulle retorikailag jól felépített beszédében, rákérdezve: lehet-e egyáltalán ezt az életformát és szemléletet úgy behozni a közösségbe, hogy az ne kényszerüljön feladni identitását?
De Gaulle – lefutva a szokásos udvariassági köröket és méltatva a brit helytállást a világháborúk idején – minden mondatával egyértelművé tette, hogy a francia mezőgazdaság érdekeit védi, féltve hazája és az európai közösség agrárszemléletű világát az idegen behatástól. A két európai hatalom, a brit és a francia ellenérdekeltsége, a kereskedő, iparosodott briteké és az agrárius, identitásukat őrző franciáké nyilvánvaló, ám e korai konfliktushelyzet mögött egy mélyebb, napjainkban is élő ellentmondás feszült.
A tábornok híres, 1963-as sajtótájékoztatójának körülményeit vizsgálva kiviláglik, hogy a későbbi uniót már akkor jellemezte a „bővítés vagy mélyítés” vitája. De Gaulle a legkevésbé sem támogatta a közösség korlátlan bővítését, inkább a meglevő együttműködési rendszer magasabb szintű kidolgozását támogatta. Ezzel szemben az 1963 őszéig hivatalban lévő Konrad Adenauer német kancellár a szupranacionális, nemzetek feletti unió elvét hirdette. Kimondható tehát, hogy De Gaulle a nemzetek Európájában gondolkodott. Gyanakodva szemlélte az Angliát szerinte trójai falóként felhasználó, az önállósodó Európában befolyást szerezni kész Egyesült Államokat. Szerinte Washington egyre több államra terjeszti ki hatalmát a kontinensen: „Előre látható, hogy egyre több olyan ország van, a legkülönfélébb államok, amelyek nem sokáig állnak már ellen, míg véglegesen nem kerülnek egy kolosszális méretű atlanti közösség soraiba, egy olyan amerikai függőség és irányítás alá, amely hamarosan bekebelezi az Európai Közösséget is” – jelentette ki az emlékezetes sajtótájékoztatón.
FOKOZATOSAN ÉPÍTKEZVE
Kasszandrai jóslatai – hiszen kevesen értették meg az üzeneteit – nemcsak az amerikai szuperállam erősödő befolyásától, hanem magától a közösségtől is óvtak. „Mindig is mondtam, s mindig is hittem abban – írta még 1949-ben –, hogy meg kell alkotni Európát, fokozatosan építkezve gazdaságában, kultúrájában, és csak később a védelem területén; s majd egy napon a politikában is”. Még kevesebben értették meg azt a politizálást, amelyet ebben az időszakban kezdett aktívan művelni, s amelynek alapelvét így hirdette: „Európa az Atlanti-óceántól az Urálig tart!” Úgy vélte, a háborúk rég lezárultak, eljött az ideje, hogy Európa újra egységes legyen és megtalálja gazdasági, kulturális identitását.
Borítófotó: De Gaulle elnök a britek EGK-tagsága ellen érvel. Óvta Európát az atlanti befolyástól
