A gyermekotthont az is könnyen megtalálja, aki első ízben keresi fel Rát községet. A takaros porta kapujának mindkét szárnya tárva áll a látogató előtt, mintha csak arra buzdítaná, hogy lépjen be bátran. Az udvaron először a Találkozás Háza tűnik fel. Itt tartják a különféle közösségi rendezvényeket, csoportos foglalkozásokat, zenei programokat, amelyekre időről időre a faluban élők is ellátogatnak. Kissé beljebb kétszintes épületek alkotnak egy kis utcát. Ezek közül jelenleg háromban élnek a nevelőszülők a gyerekeikkel, s a negyedik családi ház is közel áll a befejezéshez.
A Juhász házaspár éppen a szombati nagytakarítás vége felé tartott, amikor bekopogtattunk hozzájuk. Juhász Szilvia sürög-forog, jeles nap előkészületei folynak: a legidősebb nevelt fiuk 18 éves lett, s éppen tíz éve érkeztek új családi otthonukba.
„A ház 2007 decemberében nyílt meg. Akkor költöztünk ide a két saját gyerekünkkel (a fiuk gimnazista, a lányuk hétéves volt akkor), és befogadtunk három gyereket, akiket a beregszentmiklósi állami bentlakásos otthonból hoztunk el. A következő év februárjában befogadtunk még ötöt; testvérekről van szó, akik épp akkor maradtak árván Huszton” – eleveníti fel a kezdeteket a ház asszonya.
„Ez tulajdonképpen családegyesítés volt – fűzi hozzá mosolyogva a nevelőapa, Juhász Árpád. – Hárman állami gyermekotthonban voltak, ketten pedig kórházban, onnan hoztuk haza őket. Így alakult ki tízgyerekes nagycsaládunk.”
Az intézményt a református egyház által Nagydobronyban működtetett Irgalmas Szamaritánus leányotthon mintájára Majnek Antal munkácsi római katolikus megyés püspök álmodta meg. Ő kérte fel Molnár Miklós időközben elhunyt ráti plébánossal együtt 2003-ban a terv megvalósítására a Bíró házaspárt, s három évvel később sikerült minden engedélyt beszerezni az építkezéshez. Eredetileg egyházi tulajdonban lévő fiúkollégiumot létesítettek volna. De éppen ekkor született meg a családi típusú gyermekotthonok működését engedélyező törvény Ukrajnában, így örömmel módosították elképzelésüket.
„Hosszú folyamat volt, amíg megterveztük, hogy milyen legyen ez a gyermekotthon. Még nagyobb feladat volt ehhez megszerezni a szükséges támogatást. A gondviselés segített megtalálni a lehetőségeket” – tekint vissza a kezdetekre Bíró Mária, az intézmény alapítója. 2004 őszén egy ausztráliai magyar ember pénzzel, holland önkéntesek pedig kétkezi munkájukkal járultak hozzá, hogy felépüljön az első ház. Azóta elkészült még kettő, valamint egy rehabilitációs központ, s mint fentebb írtuk, épül a negyedik ház. De nem az építkezés volt a legnehezebb, hanem megtalálni a megfelelő házaspárokat – meséli Mária asszony.
A nevelőszülők helybéliek: az első házba 2006-ban a fiatal Lelekács házaspár költözött be, Juhászék egy év múlva jöttek az otthonba.
„A falunak egy kicsit távolabbi részén laktunk, hetente ha egyszer, a templomban találkoztunk Bíróékkal” – mondja Juhász Szilvia, aki a távolból azért figyelte az intézmény megvalósításának a kezdeti lépéseit, s nagyon szép munkának, elkötelezettségnek értékelte. És egyszer csak jött a felkérés a Bíró házaspártól, hogy beköltöznének-e a következő házba, vállalnák-e a nevelőszülőséget. „Én akkor nem tudtam pontosan, hogy ez mi fán terem, csak eszembe jutottak a korábbi plébános urunk szavai, aki pár évvel azelőtt, amikor itt még semmi sem volt, megkérdezte, hogy vállalnánk-e munkát a majdani gyermekotthonban, számíthat-e ránk. S átvillant az agyamon, hogy hiszen mi ezt megígértük neki. Így aztán belevágtunk, gyermekeink beleegyezésével és biztatásával, de nem volt könnyű a kezdet” – árulta el Szilvia. Az első időkben édesanyja is hozzájuk költözött, mert elkelt a segítség, hiszen Juhászék, mint említettük, már két saját gyermeket neveltek, amikor befogadtak nyolcat. Aprókat és nagyobbacskákat neveltek, volt köztük tíz hónapos, két-, három-, négy- és ötéves, a legnagyobb is alig töltötte be a hetet.
„Először egy kicsit meg is ijedtem, nem tudtam, hogy lesz akkor, amikor öt gyereknek iskolába kell menni, kettő még aludni fog, hármat meg el kell vinni az óvodába. Aztán valahogy belerázódtunk” – mondja nevetve.
A gyerekek különböző háttérrel érkeztek, a korábbi családjukban és az állami intézetben is érték őket olyan negatív élmények, fizikai és lelki traumák, amelyeket nem volt könnyű elfeledtetni velük. Szilvia férje, Árpád is komoly részt vállalt a nagycsalád összekovácsolásában.
„A beilleszkedés minden nehézségéből és öröméből kivettem a részem. Emlékszem, hogy az akkor kétéves Adrienn félt a víztől, de annyira, hogy nem lehetett megmosni a haját. Nem volt hajlandó beállni a zuhany alá. Így bementem vele a fülkébe és megkértem, hogy mossa meg a hajamat, majd beleegyezett, hogy én is az övét. Így, viccelődve, játékosan megszokta a gyerek a fürdést – mondja Árpád.
A ráti általános iskolában – Kárpátalja sok más településével ellentétben – nincs létszámhiány. Ehhez a gyermekotthon közel két tucat iskoláskorú lakója is hozzájárul.
A befogadottak közül senki sem volt magyar, ukrán anyanyelvűek voltak mindannyian.
„Előbb ukránul beszélgettünk, aztán fokozatosan megtanultak magyarul. Az is igaz, hogy az elemit ukrán nyelven végezték, mivel itt, Ráton is vannak párhuzamos osztályok az 1–4. évfolyamon. Egyre jobban elsajátították a nyelvünket, így tulajdonképpen sem ők, sem mi nem vettük észre, hogy már mindenki magyarul beszél” – avat be Juhász Szilvia.
Markovics Izolda jövőre befejezi a helyi általános iskolát, de már komolyan készül a továbbtanulásra.
– Beregszászra, a főiskolára akarok menni. Óvodapedagógus leszek, ha felvesznek – mondja. – Ahhoz nagyon kell a magyar irodalom, szóval azt jól meg kell tanulnom, s tanulom is! Az ukránra szintén szükség van, de az kevésbé fontos (nevet). Nem nagyon tudok ukránul, de a tollbamondások általában jól sikerülnek. Beszélni viszont abszolút nem tudok. Megérteni megértem a nyelvet, de kicsi a szókincsem, úgy pedig nehéz beszélni, de igyekszem.”
A beszélgetésbe a testvérei is bekapcsolódnak. Az iskolában versenyt hirdettek a legszebb karácsonyfadísz elkészítésére. Markovics Angelika fenyőtobozt színez.
„Karácsonykor összegyűl az egész család. Már egy nappal korábban, közösen feldíszítjük a fát. Nagyon meleg van a házban, ezért gyorsan lehullanak a tűlevelek, de legalább egy kicsit gyönyörködhetünk benne. Elmegyünk a templomba, s mire visszajövünk, már itt a sok ajándék. Utána jön a karácsonyi vacsora a családdal. Ilyenkor sokáig ébren maradunk, játszunk.”
A húguk, Markovics Adri 7. osztályos, a nővére példáját követve ő is óvónő szeretne lenni. Szerinte nagyon jó nagycsaládban élni, el sem tudja képzelni, milyen lenne testvérek nélkül.
„Az egyik osztálytársam eddig egyedüli gyerek volt, de nemrég testvére született. Azt mondta, rájött, amíg egyke volt, unalmasan telt az ideje. Igaz, hogy nem kellett megosztozni semmin, akár egész nap a számítógép előtt ülhetett, de erre előbb-utóbb ráun az ember” – magyarázza Adri.
„Nekünk az a legfontosabb, hogy embert neveljünk belőlük, hogy meg tudjanak maradni, a saját lábukra tudjanak állni, hogy segítsünk nekik a szakmaválasztásban, arra terelgessük őket, ami tetszik nekik, amit képesek elsajátítani, amiből meg tudnak élni. Abban segítünk, hogy innen kikerülve becsületes emberek legyenek” – összegzi életfilozófiáját Juhász Szilvia.
A gyermekotthon lakói beilleszkedtek a község életébe, ugyanúgy látogatják a koruknak és az érdeklődési körüknek megfelelő közösségeket, mint bármelyik falubeli gyerek. A fiúk a helyi kölyökcsapatban fociznak, a mérkőzésekre közösen látogatnak ki a családok. Hittanra pedig a falusi gyerekek is a Találkozás Házába járnak, akárcsak a kézműves-foglalkozásokra, vagy énekelni, zenélni.
Adventhez időzítve ajándéktárgyakat készítettek és mézeskalácsot sütöttek az otthon lakói. A saját készítésű termékeket a római katolikus templomban szervezett karácsonyi jótékonysági vásáron értékesítették. Thurzó Péter atya szerint (ő 2015 augusztusában került Rátra az egri egyházmegyéből) az ilyen alkalmak is erősítik a gyerekek beilleszkedését a helyi közösségbe.
„Megtapasztalják azt, hogy ők is segíthetnek a két kezük munkájával a rászorulókon. A vásáron nincsenek megszabott árak, mindenki annyit fizet a termékekért, amennyit jónak lát. A bevételből a nélkülözőknek főzünk meleg ételt, sajnos számos ilyen ember él a községben” – mondja Péter atya, aki szívélyes, már-már baráti kapcsolatban van az otthon neveltjeivel. Elmondása szerint nem volt idegen számára ez a közeg, hiszen gyakran megfordult az erdélyi Böjte Csaba atya otthonaiban, ahol számos nehéz sorsú, hátrányos helyzetű gyerekkel ismerkedett meg.
„Szeretek a gyerekekkel foglalkozni, nyári napközis tábort szoktunk szervezni az egyházon belül, télen eljárunk szánkózni, síelni, kézműves-foglalkozásokat tartunk. Úgy látom, hogy azok, akik már kikerültek innen, sikeresen illeszkednek be a társadalomba. Talán egy fokkal nehezebb dolguk van, mint a kortársaiknak, de ügyesek és megállják a helyüket az életben” – összegez Péter atya.
A szülők egyike főállású szülő; a törvény úgy rendelkezik, hogy ehhez legalább öt gyereket kell nevelni. Szilvia bérét és a gyerekek fejenként két létminimumnak (kb. 35 ezer forintnak) megfelelő szociális támogatását az ukrán állam folyósítja. Ahogy minden családban, úgy itt is ebből kell fedezni a rezsit és minden egyéb kiadást. A nevelés mellett a családok gazdálkodnak is, ahogyan az faluhelyen szokás. A munkából a gyerekek szintén kiveszik a részüket.
Az otthonokat alapítványi támogatással és sok-sok önkéntes munkájával sikerült felépíteni. Az állam házanként két szoba és a konyha bebútorozását vállalta. Bíró Mária örömmel közölte, hogy várhatóan 2018 elején nyílik meg a negyedik családi ház, a nevelőszülőket már sikerült kiválasztani. De folyamatban van több más terv megvalósítása is.
„A rehabilitációs központ épülete készen áll, reméljük, hogy a jövő év első felében sikerül megnyitni azt is. Ezenkívül elkezdtük egy szakiskola építését, hogy a gyerekek helyben szerezhessenek érettségit és tanulhassanak szakmát. A tervet a helyi iskolával közösen valósítjuk meg. Varrónőket, asztalosokat és autószerelőket szeretnénk képezni. Ugyanitt kollégiumot is létrehozunk, hogy más családi otthonokból érkező gyermekek, valamint de környékbeli fiatalok is itt tanulhassanak” – szól a jövőről Mária.
A távlati tervekben egy olyan kisebb, két szoba-konyhás családi házakból álló telep felépítése szerepel, ahol a koruk miatt a családi gyermekotthonból kikerülő, már szakmát szerzett, de még nem házas fiatalok lakhatnak majd. Az ehhez szükséges telket már kiutalta a helyi önkormányzat. Bíróék úgy tartják, hogy a szép gyerekkor biztosításával még nem végeztek teljes munkát. A faluban egy példaértékű, komplex modell körvonalazódik: a gyerekek családokban nevelkednek, a rehabilitációs központban javítják az egészségi állapotukat, helyben kaphatnak szakmai képzést és segítik őket a felnőtté válás első lépéseiben. A tervek megvalósításához megvan a kellő elszántság, így a közösség, mint eddig is, joggal bízhat a Gondviselés segítő erejében.
Borítófotó: A Szent Mihály Gyermekotthon vezetői és lakói. Embert nevelnek, jövőt építenek (a gyermekotthon hivatalos Facebook-oldala)
