A helyzet hátterében meghúzódó szakemberhiányt – elsősorban az ápolókét – eltérő módon kezelik az intézmények. Muszáj kezelniük, hiszen szigorú előírások szabják meg például egy kórházi osztály működésének nemcsak a tárgyi, hanem a személyi feltételeit is. Ebben pedig sarkalatos kérdés az ápolók létszáma, nem szólva arról, hogy a gyógyulás legalább felerészben a gondos ápolás függvénye. Előfordul, hogy egy osztály átmenetileg beszünteti az adott ápolási egység működését, ha a nővérek hiánya kritikussá válik, mások a főállásban lévő szakemberek önként vállalt túlóráinak a kifizetésével oldják meg a gondot. Ez viszont a meglévő létszám miatt nem mindig elegendő, ezért egy viszonylag új módszerrel, munkaerőbérléssel is igyekeznek biztosítani az ápolást olyan cégek segítségével, amelyek a hiányra mozdulva alakultak meg. A létszámdeficit miatt viszont szinte már ők sem győzik kielégíteni a kórházi igényeket, az intézmények pedig néhány ezer forintos többlet ígéretével egymástól csábítják el a szakképzett munkaerőt, fenntartva ezzel az ápolók intézmények közötti sajátos körtáncát.
Bérnővérek alkalmazása elsősorban a fővárosra jellemző, ahol az egészségügyi intézmények száma és a betegforgalom miatt égetőbb a nővérhiány – ennélfogva főként ezen a területen működnek a közvetítő cégek is –, bár néhány társaság már vidéken is megjelent. A klasszikus értelemben vett bérnővérek többsége valamelyik egészségügyi szolgáltatónál van állandó alkalmazásban, emellett szerződik egy erre szakosodott céggel is, hogy szabadidejében annak közvetítésével vállaljon feladatot másutt. A javadalmazásukról nem sokat tudni: egyes feltételezések szerint egy ápoló óránként körülbelül nettó ezer forintot, egy műtősnő ennél valamivel többet is kaphat a cégtől. Bár az összeg nemegyszer megközelíti a saját kórházban túlóraként vállalt munka nettó óradíját, ezt nem minden intézmény képes folyamatosan biztosítani. Ezzel nagyjából azonos az óradíj akkor, ha a nővér magánvállalkozóként végzi a feladatot, de a tapasztalatok szerint ez a forma terjedt el a legkevésbé. Szabadfoglalkozásúként – több évtizedes szakmai tapasztalattal – általában nettó ezerforintos órabért lehet elérni a saját kórházban.
A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara adatai szerint jelenleg legalább nyolcezer ápoló hiányzik a betegágyak mellől. A ma látható helyzet évtizedek alatt alakult ki; egyes jelei már a 90-es évek elején mutatkoztak, amikor a három nyolcórás műszakot a kétszer tizenkét órás munkarend váltotta föl. Balogh Zoltán köztestületi elnök szerint ennek kezdetben örültek a szakdolgozók, hiszen így kevesebb munkanap alatt teljesíthették az előírt óraszámukat. Igaz, a döntést már akkor is a csökkenő, bár még éppen kezelhető létszám miatti kényszer szülte. Uniós csatlakozásunk viszont jelentős kiáramlást indított el, amelyet kezdetben még ellensúlyozott a környező országokból érkező magyar ajkú szakemberek létszáma. A kamara akkor még több tucat honosítási kérelemmel találkozott havonta, de Románia és Szlovákia csatlakozásával megrekedt a folyamat, mert az onnan származó szakemberek már „megkerülték” a korábban célállomásnak számító Magyarországot. Ma már csupán a Vajdaságból és Kárpátaljáról érkeznek hozzánk ápolók, ám létszámuk elenyésző, nem elegendő a külföldre távozott és távozó magyar szakemberek pótlásához.
Tovább súlyosbította a helyzetet egy 2007-ben meghozott politikai döntés is, amellyel az akkori egészségügyi kormányzat intézményeket szüntetett meg vagy szervezett át, így 3500 ápoló maradt állás nélkül. Ezzel szinte egy időben megszüntették az iskolarendszerű ápolóképzést is, különféle gazdasági társaságok kezébe adva azt. Így tulajdonképpen semmivé vált a nagy múltú szakma addigi biztonsága, a középiskolában megszerezhető egységes tudás, az ápolás védett pozíciója. Mindez nem teszi vonzóvá a hivatást a fiatalok körében, pedig a jelenleg dolgozó ápolók átlagos életkora miatt is nagy szükség lenne utánpótlásra.
Sok ápolónő úgy válik bérnővérré, hogy negyvenéves munkaviszonnyal nyugdíjba vonul, de mivel erőt is érez magában, és pénzt is muszáj keresnie, elszegődik egy közvetítő céghez. Kórháza tovább is foglalkoztathatná ugyan, ám – ellentétben az orvosokkal kapcsolatos gyakorlattal – az ápolók esetében hosszabb az elbírálás ideje, amit nem mindenki tud kivárni, hiszen a nyugdíj nem elegendő a többnyire egyedülálló nővér megélhetéséhez, tartaléka pedig nincs.
Külön lapra tartozik a bérnővérek jelenléte és általában a nővérhiány megítélése. Az itt-ott csupán órákra felbukkanó bérnővér nem jelent biztonságot a betegellátás szempontjából, hiszen nincs sem helyismerete, sem kötődése a betegekhez, nem épül be az intézményi kultúrába, nincsenek megfelelő helyi nexusai. S bár tény, hogy Európa szinte minden tagállama nővérhiánnyal küzd, ezért a bérlésük ott sem ismeretlen, de például Németországban az előírások miatt könnyebb a helyzet. Ott ugyanis a standardoknak köszönhetően minden kórházban ugyanazon a falon található többek között a gyógyszerszekrény, ugyanabban a szekrényben az ágynemű, így szinte csukott szemmel is megtalál mindent a „beugró” ápoló. Ez sokat segít a biztonságon, de végső megoldást nem jelent.
A létszámhiány orvoslását az egészségügyi ágazatvezetés többek között az ápolók terheinek a csökkentésében, a kórházi ápolási idő rövidítésében látja. Ezt az egynapos beavatkozások számának növelése, valamint a szükségtelen kórházi befektetések számának csökkentése jelenthetné ott, ahol lehetséges. Balogh Zoltán emellett felhívja a figyelmet a beteg ember szempontjára, a pihent, nem hullafáradt gyógyítóhoz való jogára, valamint arra az uniós direktívára, amelynek értelmében növelni kell az úgynevezett paramedikális szakemberek (segédápolók, kisegítő dolgozók, ápolók) számát az egészségügyben. Nálunk jelenleg feleannyi ilyen szakember dolgozik a kórházak ápolási egységeiben, mint Nyugaton.
