A francia szavazók 66-33 arányban Emmanuel Macront választották elnöknek, így a 39 éves volt Rothschild-bankár lesz Napóleon óta a legfiatalabb francia vezető. Macron a júniusi parlamenti voksolásokig élvezheti politikai mézesheteit, addigra kell a mostani támogatottságát a monogramját viselő En Marche! (EM) szavazataira váltani. Ehhez persze a centrista választási mozgalmat balra és jobbra is nyitott párttá szükséges alakítani, és a mostani 20 millió szavazó zömét is meg kellene tartani. Nehéz lesz, hiszen egy kutatás szerint a válaszadók 61 százaléka nem szeretné, ha az EM-nek többsége lenne a következő nemzetgyűlésben, és a magjában globalizációpárti reformprogram úgy menne át a törvényhozáson, mint kés a vajon. A franciák nem akartak Le Pennel a sötétbe ugrani, de nem akarják Angela Merkel neoliberális gazdaságpolitikáját sem importálni.
Titkos reménységek
Macron győzelme leginkább a pestis és a kolera közötti választás eredménye, ahol a kiesett első fordulós jelöltek támogatói-nak több mint fele az EU-párti Macron mellett volt az unió- és euróellenes Le Pennel szemben. A Nemzeti Front (FN) hatalomra jutásának megakadályozása, a „köztársasági front” létrehozása most nem a pártok, hanem a szavazók dolga volt. Egy felmérés szerint Macron támogatóinak 64, míg Le Pen szavazóinak 47 százaléka akarta voksával meghiúsítani az ellenoldal győzelmét.
A mainstreamellenes jelölt elleni egységes fellépés 2002-es esete azért sem ismétlődhetett meg, mert az első forduló 4. helyezettje, a globalizációkritikus baloldali (19,6 százalékos támogatottságú) Jean-Luc Mélenchon vonakodott egyértelmű választási ajánlást adni. A 6. helyezett nemzeti szuverenista (4,7 százalékos támogatottságú) Nicolas Dupont-Aignan pedig elfogadta Le Pen szövetségét, és bejelentkezett miniszterelnöknek.
Mi a menetrend? A megválasztott elnök a tervek szerint 14-én lép hivatalba és új kormányt nevezhet ki, amely a júniusi parlamenti választásokig marad hivatalban. Ebben az átmeneti időben a kabinet parlamenti többség nélkül is kormányozhat, vagy inkább kampányolhat. A következő hónap fő kérdése az lesz, hogy azok a szavazók, akik most „befogott orral” a kisebbik rosszra voksoltak, vajon visszamennek-e a két nagy párthoz, a szocialistákhoz és a republikánusokhoz. Ehhez persze ezeknek a formációknak is meg kellene újulniuk, hiszen a szocialista Hollande elnök ugyanúgy leszerepelt, mint a párt elnökjelöltje, az első fordulóban 6,3 százalékos támogatottságú Benoît Hamon, aki csak az ötödik lett.
A republikánusok sem állnak jobban. Sarkozy exelnök visszavonult, a költségelszámolási botrányba keveredett François Fillon jelölt jól küzdött ugyan, de nem jutott be a második fordulóba. A szocialistáknál Manuel Valls, a republikánusoknál Alain Juppé volt miniszterelnökök számítanak (újfent) titkos reménységnek.
Önvédelmi reflex
Az új elnöknek kezelnie kell a kampánystábja elleni „deus ex machina” hekkertámadást is, amelyet a „korszellemnek” hódolva az oroszoknak tulajdonítanak, utólag is „igazolva” az amerikai hírszerzési közösség Trump-csapat ellen lebegtetett vádjait. A stílusosan EMLEAKS névre keresztelt oldal által nyilvánosságra hozott dokumentumok feketeszámlákon pihentetett eurómilliókról, illegális fegyverkereskedelemről, Angliából rendelt (legális) szintetikus drogokról és zűrös kampányadományokról szólnak. Cáfolatnak kevés lesz a „hamis dokumentumokat kevertek a levelek közé” kommunikációs panel.
Marine Le Pen és Mélenchon sem hagyná veszni az elnökválasztás felhajtóerejét. Előbbi akár pártja nevét is megváltoztatná, ami nem is csoda, hiszen egy február végi felmérés szerint a válaszadók 58 százaléka tartja veszélyesnek az FN-t a demokráciára, ami alacsonyabb ugyan, mint a 2002-ben mért 70 százalék, ám 21 százalékkal magasabb, mint a négy éve mért 47.
Le Pen bevallottan az ellenzék vezetője szeretne lenni, így építve fel magát 2022-re. Van hova fejlődni, hiszen az öt évvel ezelőtti parlamenti választáson elért 14 százalék a második fordulóban csak 2 mandátumra volt elég. Mélenchon a két hete mögé álló 7 millió szavazóra építi reményeit. Minden jel a cohabitation nevű politikai társbérlet felé mutat, amely önvédelmi reflexszel a francia szavazók gúzsba kötnék a kormányzást.
Áldozat az euróért?
A mostani eredmény láttán Berlinben, Rómában és Brüsszelben is nagy volt a megkönnyebbülés. Az EU- és európárti Macron győzelme (ideiglenesen) fékezi az uniót feszítő centrifugális erőt, ám az e feletti öröm mégsem felhőtlen. Párizs nélkül ugyanis nincs mag-Európa, Róma nélkül még lehetne. Egy mag-Európában maradó Franciaország Berlin ellen monetáris téren már eddig is számíthatott Rómára, ahol a bent maradás érdekében elkezdték a költségvetés adóemelés általi óvatos szanálását. Macron sikerén felbuzdulva Renzi még egyszer nekifutna, hogy Itália az ő vezetésével maradhasson része az eurózónának.
Az EU motorjának számító dirigista franciák és a neoliberális németek között eddig sem volt könnyű összhangot teremteni. Ez Macronnal sem lesz az, hiszen amit nyernek a réven (az eurózóna országaiból végre kialakulhat a mag-Európa), azt elveszítik a vámon (a mediterrán országok államadósságának szétosztása, közös államkötvények, százmilliárdos beruházási program). Nem csoda, ha Berlin rögtön megüzente, hogy Macron a német megtakarítások és adóeurók helyett leginkább a régóta esedékes strukturális reformokból megspórolt pénzre számíthat.
Kérdés, hogy a gazdasági helyzetüket 82 százalékban rossznak látó, a megszorításoktól ódzkodó franciák mekkora áldozatot hajlandók hozni az euróért. Ha a most diadalmaskodó mainstream nem tudja kezelni a rekordmagas munkanélküliséget és államadósságot, a migrációs nyomást, valamint a terrorveszélyt, akkor a Hollande alatt látott stagnálás és lecsúszás folytatódik.
