Emmanuel Macron győzelmével eldőlt, hogy az eurózóna egyben marad. A francia és a nemsokára szintén választás előtt álló olasz elit is úgy gondolja, hogy (egyelőre) célszerűbb országaikat az övezetben tartani, s az északi államok garanciája mellett szanálni bajba jutott nemzetgazdaságukat, bankrendszerüket. E téren van feladat bőven, hiszen nagy a baj, és az északi országok a maastrichti szerződés aláírása, valamint az abban meghatározott konvergenciakritériumok elfogadása után 25 évvel ígéretek helyett végre strukturális reformokat várnak.
A tét óriási, hiszen az eurózónában 1-0 000 milliárdos adósság halmozódott fel, és csak az Európai Központi Bank (EKB) könyveiben 1700 mil-liárd euró értékben szerepelnek különböző minőségű értékpapírok. A legabszurdabb egy portugál bank által kiadott kötvény, amely 9999-ben jár le. A probléma nagyságát jelzi, hogy a közös pénz „megmentésében” Németország 800 milliárd eurónyi kötelezettséget vállalt, ez az éves német GDP nagyjából 25 százalékának felel meg.
A labda tehát a déli országok térfelén pattog, nekik kell(ene) teljesíteni a házi feladataikat, hogy az északiak elfogadják a közös valuta kiteljesítését szolgáló további lépéseket. Ilyen lenne a bankunió III. szakasza, amely a rendszer számára releváns pénzintézetek felügyelete és egységes felszámolási mechanizmusa (SRM) után a közös betétbiztosítást is megteremtené. Az EU betétbiztosítási szabályainak megfelelő betétek százezer euróig garantáltak, ám ezt jelenleg a tagállamok szavatolják – gyakran a bankok helyett.
Nem véletlen, hogy Cipruson és Görögországban korábban sorok alakultak ki a bankjegykiadó automaták előtt, hiszen ezek az államok aligha lettek volna képesek az EKB nélkül kifizetni a betétesek pénzét. Azért csökkentették a napi kivehető összeget hatvanról ötven euróra, mert elfogytak a húszasok, és csak ötvenessel tudták feltölteni az ATM-eket.
Az olasz jéghegy csúcsa
A bankunió kiteljesedése után az eurózóna hitelintézetei egyetemlegesen felelnének a garantált betétekért, így például a német, szlovák vagy finn bankok is az olaszokért. Ismerve a mediterrán politikai és banki kultúrát, az északiak ódzkodnak ettől a gondolattól. A német pénzügyminiszter rendre ki is jelenti, hogy a németországi takarékszövetkezetek és lakossági hitelintézetek pénzére ne is számítsanak. Az északi garancia nélkül azonban nehéz lesz szanálni a déli bankokat. Az idő és a rendelkezésre álló pénz vészesen fogy, ezért a leginkább érintett olasz és spanyol kormány lépéskényszerbe került. Mindkét ország mesterséges integráció, amelyekből a gazdagabb tartományok (Katalónia és „Padánia”) kilépnének, s a szegény déli rokonok nélkül maradnának az EU-ban. A római és a madridi kormány közben a status quo megőrzésében érdekelt.
Olaszországban már 2015 végén felszámoltak négy helyi takarékszövetkezetet, ekkor 13 ezer család tagjainak a megtakarítása úszott el részben vagy egészben. A legtöbbjük idős vagy képzetlen ember volt, aki hallgatott banki tanácsadójára, és olyan kötvényeket vásárolt, amelyekre nem vonatkozott a garancia. A már akkor is bajban lévő hitelintézetek a legkülönfélébb papírokkal gyűjtöttek pénzt, hogy teljesítsék a szigorodó tőkemegfelelési mutatókat, vagy éppen friss forráshoz jussanak a veszélyes, de nagy hozammal kecsegtető spekulációk révén.
Matteo Renzi akkori olasz kormányfő a négy kisebb pénzintézet csődjét követő felháborodást látva óvakodott az időközben uniós előírás rangjára emelkedett bail-in további alkalmazásától. Az olasz bankok 360 milliárd euró kétes kinnlevőséget görgetnek maguk előtt, és ez csak a jéghegy csúcsa.
A probléma nagyságát mutatja, hogy Európa legrégebbi bankja, a Monte dei Paschi di Siena (MPS) már most 26 milliárdnyi kétes kinnlevőséget kezel, ez az európai bankmentő alap 2022-re előirányzott alaptőkéjének nagyjából a fele.
A 2016 nyarán létrehozott Atlante olasz bankmentő alap pénze is hamar elfogyott, az MPS tavalyi tőkejuttatása mellett a Veneto Banca és a Banca Popolare di Vicenza idei megmentése kiürítette a kasszát.
Tisztulóban
A csőd szélén táncoló bankok a bail-in szabály miatt alig találnak piaci befektetőt, ráadásul a hírbe hozott hitelintézetek betétesei pénzüket rögvest átviszik stabilabb intézményekhez. Az ördögi körből az uniós szabályok rugalmas értelmezésével próbálnak kitörni, az olasz állam által kiadott, az EKB mennyiségi könnyítési politikája során nyomtatott pénzből felvásárolt új állampapírokkal mentik a menthetőt. A déliek is érzik, hogy lépniük kell. A válság 2008-as kitörése óta jól ismert modell szerint a kétes kinnlevőségek egy követeléskezelőhöz, úgynevezett „rossz” bankhoz kerülnek, az egészséges részeket pedig eladják. A spanyol Banco Popular vagy a két északolasz hitelintézet esetében már alkalmazták a bail-in szabályt. Előbbinél az alárendelt (nem „szenior”) kötvények tulajdonosai buktak nagyot, akiknek a papírjait előbb részvénnyé alakították, majd a bank összes részvényét egyetlen szimbolikus euróért adták el a Santander Banknak. Várható, hogy ezt a modellt alkalmazzák majd a mediterráneum többi zűrös pénzintézeténél is, így a betétesek jól megnézik, melyik bankba és milyen termékbe teszik a pénzüket.
Termék az adósság?
A tisztulási folyamat tehát elkezdődött. Mint mindig, úgy most is a jól értesült befektetők járnak jól, akik időben ki tudják vonni pénzüket a megrendült bankokból. A kormányok a magasabb cél, az eurózóna egysége érdekében hoznak sokadszorra (adófizetői) áldozatot. Az EKB-től nem kell tartaniuk, hiszen Mario Draghi volt az olasz jegybank korábbi elnöke, így ő is felelős a délen kialakult helyzetért. A volt Goldman Sachs-bankár szerint az adósság egyébként is csak egy pénzügyi „termék”, amellyel lehet kereskedni. Az északi országok szerint az adósságot vissza kell(ene) fizetni. Az antagonisztikus ellentétet legkésőbb az EKB 2019-ben hivatalba lépő új elnökének kell feloldania, addig minden megy tovább.
