A brexit vagy Donald Trump elnökké választása nem az égből pottyant le. Megértésükhöz legalább az 1980-as évekig kell visszamennünk az időben, Margaret Thatcher, Ronald Reagan és II. János Pál pápa idejébe.
Az angolszász világ már akkor is élen járt a változásban. A „konzervatív forradalom” visszanyeste az 1945 után terebélyesedő jóléti államot, a privatizáció és a liberalizáció során állami monopóliumokat szüntettek meg és közműcégeket daraboltak fel. Az állam visszahúzódott, a felszabaduló pénzt fejlesztésre és fegyverkezésre fordították.
A magánosított cégek tőzsdére vitelével és a növekvő versennyel indult el a középosztály kiszélesedése, a gazdaság súlypontja a termelésről a szolgáltató szektorra helyeződött át.
ÍGÉRET A KÖZÉPOSZTÁLYNAK
Erre a hullámra ugrott fel Bill Clinton 1992-ben, akinek a kampányközpontjában az „It’s the economy, stupid!” jelmondat volt a falra írva. Clinton, mint később Tony Blair vagy Gerhard Schröder, baloldali politikusként jobbra nyitott – ők rájöttek arra, hogy pusztán a hagyományos baloldali szavazókkal nem tudnak nyerni, szükségük volt a szélesedő középosztály voksaira is. A korszellemet megérezve azt ígérték: úgy emelik fel a szegényeket, hogy az a középosztályt nem terheli meg aránytalanul. A szárnyait bontogató globalizáció és a folyamatos gazdasági növekedés akkor hihetővé tette ezt a fogadalmat.
A millennium után Kína a WTO tagja lett, az EU is tíz országgal gyarapodott, így a termelői szektor egyre több munkahelye vándorolt nyugatról keletre. A 2001. szeptemberi terrortámadás után az afganisztáni és az iraki háború csak vitte a pénzt, amelyet a kormányok leginkább hitelfelvételből teremtettek elő. Az USA-ban erre az időre esik az ingatlanhitel-buborék kialakulása, majd kipukkanása is, ami legkevesebb kétmillió család saját otthonról szőtt álmát döntötte romba.
A felső egy százalék és a többség közötti vagyoni különbség egyre nagyobb lett, a jövedelmi olló mind szélesebbre nyílt, a társadalmi mobilitás csatornái beszűkültek. Barack Obama jól érezte az amerikaiak igazságosabb társadalom iránti vágyát, ezért választották meg 2008 novemberében elsöprő többséggel elnöknek.
A LESZAKADÁS
Azonban Obama sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Elnöksége alatt az amerikai államadósság szinte megduplázódott, soha nem látott számú, 44 millió amerikai szorult élelmiszerjegyekre. A mexikói és ázsiai bevándorlókkal lent és fent is egyre nagyobb verseny alakult ki a mind rosszabbul fizető munkahelyekért.
Angliában is hasonló folyamatok zajlottak. A szigetország 2004-ben elsőként nyitotta meg kapuit az új tagországok vendégmunkásai előtt, akik milliószám érkeztek. Az életerős lengyelek, magyarok és lettek a már ott lévő franciákkal és portugálokkal általában jobban képzettek, rugalmasabbak és kevesebbért is dolgoznak, mint az angolok. A jövevények és családjaik jellemzően nagyvárosokba költöznek, tovább növelve a bérlakások, óvodák és iskolák iránti keresletet, miközben a munkaerőpiacon a túlkínálat csökkenti a béreket.
A társadalmi mobilitás csatornái is szűkülnek, az amerikai és angol fiataloknak egyre magasabb egyetemi tandíjat kell fizetniük. Angliában ez a kiadás David Cameron idején háromszorozódott meg évi kilencezer fontra, így a pályakezdők önálló élete óriási adóssággal és alacsony fizetéssel kezdődik. Az állami szektor minősége az elmúlt évtizedek pénzkivonása miatt folyamatosan romlik, míg a stagnáló vagy akár csökkenő jövedelmekből nehéz kifizetni a drága privát szolgáltatásokat.
CSENDES FORRADALOM
Ebbe a helyzetbe robbant be a tavalyi amerikai elnökválasztási kampány egyik sztárja, az akkor 75 éves Bernie Sanders vermonti szenátor, aki a fenti képlet egyszerű feloldását javasolta: töröljék el vagy csökkentsék minimálisra a diákhitel kamatát, és emeljék fel az óránkénti minimálbért 15 dollárra.
Ezek után nem csoda, ha a politika iránt alig érdeklődő fiatalok ezrével álltak be hozzá önkéntesnek. A közszolgáltatások színvonalának emelését a „gazdagok” megsarcolásából fizette volna, például a befektetői pénzmozgásokra kivetett 0,5 százalékos adóval. Mint ismert, végül Hillary Clinton, a nagytőke embere lett a demokraták jelöltje, míg Donald Trump jó érzékkel söpörte be az elégedetlenek szavazatait.
Nagy-Britanniában a 68 éves Jeremy Corbyn is balról robbant be a politika élvonalába. A Munkáspárt 2015-ben elveszítette egyik hagyományos fellegvárát, Skóciát, és a brexitet sem tudta megakadályozni. Ebben a helyzetben lett a formáció baloldaláról érkező Corbyn a Munkáspárt elnöke, és Sandershez hasonlóan ő is egy igazságosabb országról kezdett el beszélni.
Corbyn nem csak életkorában hasonlít Sandershez. Mindketten hiteles baloldaliak, akik következetesen kiálltak nézeteikért, és ennek megfelelően szavaztak a múltban. Corbyn elítélte az ENSZ-mandátum nélküli háborúkat, az oktatás és egészségügy színvonalát csökkentő megszorítások, illetve a multiknak és gazdagoknak kedvező adómérséklések politikáját. Baloldaliként ellenezte a public-private partnership (PPP) projekteket és pártja Tony Blair által útjára indított New Labour irányváltását.
Corbyn jól érezte, hogy ha minden párt középen tolong, akkor igazából senki sincs középen, ezért balra rántotta a kormánykereket, ami másfél év alatt százötvenezer új tagot hozott. A Munkáspárt vezetőjének az irányvonalát erősíti az is, hogy a brexit „csendes forradalma” után már a konzervatívok is balra fordulnának, immár ők is több bérlakást építenének, javítanák az iskolák és a kórházak minőségét, s nem csak az „Oxbridge”-ben végzett elit érdekét vennék figyelembe.
Ebben a versenyben azonban a Munkáspárt számít hitelesnek. Így például a tavaly júniusi választás után, a londoni Grenfell Tower júliusi tűzeseténél Theresa May csak késve és szenvtelenül jelent meg a helyszínen, miközben Corbyn emberi reakciókat mutatott. A Munkáspárt azóta folyamatosan vezet a közvélemény-kutatásokban, ami a társadalmi diskurzust is balra húzza.
