Oxfordban végzett vegyészmérnökként, a 70-es években. Négyszer ült hajóba a híres Oxford–Cambridge-evezősversenyen, és négyszer kikaptak – ilyen vesztes sorozatra nem volt más példa a XX. században. Aztán viszont kezdetét vette egy szintén példátlan győzelmi sorozat. Andrew Hall kulcsszerepet játszott a modern olajipar, -kereskedelem kialakításában. Kezdetben a British Petroleumnál dolgozott, ahol az észak-amerikai kereskedelemért felelős alelnöki posztig vitte. Aztán harminc évig a Phibro nevű brókercégnél tevékenykedett – többnyire csak a szakma által ismerten és elismerten. A szélesebb nyilvánosság a pénzügyi válság idején ismerte meg a nevét, amikor kicsapta a biztosítékot, hogy kapott egy százmillió dolláros bónuszt. Később létrehozta minden idők egyik legnagyobb olajpiacon tevékenykedő fedezeti alapját.
KUVAIT LEROHANÁSA
Az 1990-es évekre az olajpiac nyomott volt. Az OPEC-tagállamok nem tudtak megegyezni a kitermelés csökkentéséről, az olajárkontrolljuk nem működött hatékonyan. A konfliktus háborúba torkollt: Szaddám Huszein lerohanta Kuvaitot. Hall ebben az időben találta ki azt a stratégiát, amely később általánossá vált a piacon. Bevásárolt az olcsó fekete aranyból, azt tankerhajókban a tengeren tárolta, és a határidős piacon a drágulásra irányuló kontraktusokat vett.
A Phibro kereskedői a fellelhető összes tankhajót kibérelték és teletöltötték olajjal. „Nem emlékszem pontosan, hány tankerünk volt, csak arra, hogy felhívott John Gutfreund, a cég akkori tulajdonosa, a Salomon Brothers vezérigazgatója. Andy, mondta nekem, ti általában nem használtok fel túl sok tőkét, de most azt látom, hogy ebben a hónapban több száz millió dollárt költöttetek el” – nyilatkozta az interjút szinte soha nem adó Hall a közelmúltban a Financial Timesnak (FT). Eleinte nem tudta pontosan megmagyarázni az intuícióját, de aztán hirtelen összeállt a kép: „Úristen, ez arra készül, hogy lerohanja Kuvaitot!”
Amikor ez megtörtént – 1990 augusztusában –, felrobbant az olajpiac. Az invázió rövid ideje alatt New Yorkban tíz százalékkal ugrottak meg a jegyzések. Októberre már duplázódtak az árak, és egészen az amerikaiak által indított felszabadító Sivatagi vihar hadműveletig emelkedtek. A Phibro „halálra” kereste magát, s ezt követően kezdték el Andy Hallt Godnak, azaz Istennek nevezni.
A KÍNAI KERESLET
Aztán a Phibro gazdát cserélt. Új tulajdonosa a Citigroup lett, a Wall Streetet akkoriban domináló gigantikus megabankok egyike. A globalizáció kiteljesedésének éveit éltük akkor – a számítástechnika, a kontinenseket összekötő hálózatok lehetővé tették, hogy kialakuljanak a globális szállítói, beszállítói láncok. Kína a világ összeszerelő üzeme lett, s minden korábbinál több nyersanyagra és energiahordozóra volt szüksége. Egy 1,4 milliárd fős piac nyílt meg. A feltörekvő országok lakossági kereslete is megélénkült; sok mindenre volt igény az autóktól a légkondicionálókig. Erre az időszakra (már a 2000-es évek elején járunk) viszonylag alacsony szintre esett vissza az olajár, a jegyzések többnyire a 25–50 dolláros tartomány alsó szélén mozogtak. Az alacsony árak szűkítették a szektor beruházási, kitermelési és feltárási lehetőségeit.
Hall számára világos volt, hogy ha újra jön egy világgazdasági fellendülés – ezúttal Ázsiából –, akkor a hirtelen megnövekvő keresletre nem tud azonnal reagálni a kínálat. Vagyis hiány alakul ki a piacon, ami drágulásban csapódik le. Így hát ismét nagy fába vágta a fejszéjét – több száz millió dollár értékben vásárolt a határidős piacon nyersolajat, az ár tartós növekedésére számítva.
Az eredmény a legmerészebb várakozásait is felülmúlta: 2003 és 2008 nyara között a jegyzések a 25 dolláros hordónkénti árról 147-ig száguldottak. Hall úgy emlékszik vissza erre az időszakra, hogy nagyjából 140 dollárnál kezdte el lezárni a pozícióit, s még a pénzügyi válság tombolása előtt sikeresen be is fejezte a tranzakciók nagy részét. A krízis teljesen hazavágta a Citigroupot, olyannyira, hogy 45 milliárd dolláros állami segítségnyújtás tudta csak megmenteni. A Phibro azonban továbbra is sikeresen tevékenykedett: 2009 elején, amikor harminc dollárra szelídült az olajár, ismét jól bevásároltak – kaszáltak is a nyolcvandolláros hordónkénti ellenértéknél.
EGY ÚJ VILÁG KEZDETE
Ezt a piaci sikert azonban már nem fogadta olyan kitörő öröm. Az adófizetők pénzéből az amerikai bankokba öntött százmilliárdok ellenségessé tették a közvéleményt. Így Hall százmillió dolláros bónusza is nagy sajtónyilvánosságot kapott. Hiába volt független szervezetileg és pénzügyileg is a Phibro a Citigrouptól, a megroggyant bankóriás elleni támadások rá is kihatottak. Így a pénzintézet vezetése úgy döntött, hogy kifizeti Hall bónuszát, viszont megszabadulnak a Phibrótól – rájuk osztották a bűnbak szerepét, legalábbis az olajkirály szerint.
A céget a houstoni székhelyű Occiden-tal Petroleum vette meg. Közben azonban Hall tető alá hozott egy fedezeti alapot is; ez lett az Astenbeck, amely rövid idő alatt négymilliárd dollárt kezelő óriássá nőtte ki magát. Így mindenkit meglepett, hogy 2017-ben bejelentette: kiszáll az üzletből. Az FT-nek össze is foglalta az okokat: az olajpiac nyomott volt, így folytathatta volna a hagyományos stratégiáját és spekulálhatott volna az árak hosszú távú emelkedésére. Ugyanakkor ez volt az az időszak, amikor az amerikai palaolaj- és palagáz-technológia elterjedése a hagyományos olajpiac végét jelezte. Ráadásul ekkoriban kezdték el használni a robotok új generációját a kereskedelemben, ami volatilissé és kiszámíthatatlanná tette a piacot – mégis, a megérzéseknek, a hosszú távú trendek megjátszásának egyre kisebb szerep jutott. Látszott az is, hogy a jövő az elektromos autóké és a megújuló energiáé.
Hallban így megérlelődött az elhatározás: a hagyományos szektornak vége, kiszáll az egészből. Végül 2017 augusztusában húzta ki a dugót a falból és fizette vissza befektetőinek a pénzt. Még egy kicsit maradhatott volna, mert a következő évben az olajár több mint ötven százalékkal emelkedett…
