A választási kampány idején Macron és felesége, Brigitte Párizsban, a Boulevard Saint-Germainon sétálgatott. Találkoztak néhány fiatallal, akik éppen a jelölt En Marche! nevű mozgalma plakátját ragasztották ki. Beszélgetni kezdtek. Macron udvariasan elnézést kért, hogy az utóbbi időben nem volt ideje benézni a párizsi kampány-főhadiszállásra. Aztán a plakátra terelődött a szó. A politikus elmondta: a poszteren lévő arcképét Photoshoppal módosították kissé, hogy idősebbnek és az elnöki posztra megfelelőbbnek nézzen ki – kezdődik a francia Le Monde Diplomatique cikke.
Ahogy ezt a plakátfotót, úgy Macron elnökjelöltségét is szakértők fazonírozták. Az elit terméke, tehetséges, ambiciózus és nagyon erős az önéletrajza. A média kedveli – jó okkal, hiszen neoliberális és EU-párti, atlantista, modernista, olyan, mintha a francia lapok szerkesztőségi cikkeiből gyúrták volna össze – írja az újság.
Az egyik legjobb francia elitegyetemen, az ENA-n (École Nationale d’Administration) végzett. Ott ismerkedett meg Jacques Attalival, Mitterrand elnök korábbi tanácsadójával, aki látott fantáziát a fiatalemberben, és elkezdte egyengetni politikai pályáját. Attali egykor Európa egyik legbefolyásosabb pénzügyi és politikai figurája volt, Franciaországban ma is az első ötben van. „Emmanuel briliáns fiatalember. Megvan benne a tehetség ahhoz, hogy egy nap induljon az elnökválasztáson… Mindig is a baloldalhoz kötődött. Nagy politikai karrier áll előtte” – nyilatkozta Macronról jó néhány évvel ezelőtt. Attali volt az, aki beajánlotta François Hollande elnöknek (akinek egyébként szintén ő egyengette a pályafutását), s gazdasági miniszter lett belőle. Attali nem volt rest abban, hogy noszogassa Macront: „Mélységesen csalódott vagyok, amiért ilyen sok időbe telik neki, hogy leírja vízióját Franciaországról.” Ezt követően a fiatal politikus megírta gazdasági programját, amely aztán belépő lett a köztársasági elnöki posztért folyó versengésbe.
Gazdagodik a névjegygyűjtemény
Macron az ENA-n filozófiából és közszolgálatból diplomázott 2004-ben. Az egyetemet úgy is emlegetik, mint a francia köztársasági elnökök keltetőjét. Itt végzett Valéry Giscard d’Estaing, Jacques Chirac és François Hollande is. 2007-ben az akkor még a gazdasági tárcánál csak feltörekvő pozícióban lévő fiatalembert Attali meghívta az általa vezetett kétpárti bizottságba, amelynek az volt a feladata, hogy a francia gazdasági növekedés élénkítésére dolgozzon ki javaslatokat. A testület Sarkozy elnök indítványára jött létre, Attali neki is a tanácsadója volt.
A bizottságban nemcsak politikusok voltak jelen, de a francia nagytőke képviselői is. Macron névjegygyűjteménye itt igen értékes darabokkal gazdagodott. Innen származik ismeretsége a közgazdász Mario Montival, aki Olaszország miniszterelnöke volt, valamint két ciklusban az Európai Bizottság tagjaként tevékenykedett. (Ő alapította 2005-ben a brüsszeli Bruegel gazdaságpolitikai agytrösztöt.) Monti Macronnal való megismerkedése idején az olasz Bocconi Egyetem elnöke volt. Macron jó kapcsolatba került a szintén bizottsági tag osztrák Peter Brabeck-Letmathe üzletemberrel, a Nestlé akkori elnökével – ez később jövedelmező megbízáshoz segítette őt.
A Rothschild-évek
2008-ban otthagyta a közszolgálatot, és a gazdasági tanácsadói pályára lépett. A Rothschild & Cie banknál kezdett el dolgozni – szintén Attali ajánlásával –, karrierje itt is üstökösszerűen ívelt felfelé. A hozzá közel állók figyelmeztették, hogy a befektetési bankári pálya és az itt megkereshető milliók könnyen tönkretehetik politikai karrierjét. Macront azonban ez nem érdekelte. 2,9 millió eurót keresett, amikor segítette tanácsaival a Nestlét a Pfizer egyik ágazatának 12 milliárd eurós felvásárlásában. 2012-ben aztán mégis sikerült a visszatérés: szerepet vállalt François Hollande elnök adminisztrációjában, majd gazdasági miniszter lett.
Macron és a francia politikai elit pályájában nehéz lenne túlbecsülni Jacques Attali szerepét. Ő 1973 óta van jelen a francia politikai életben. François Mitterrand kabinetfőnöke volt, majd 1981-ben, amikor utóbbit elnökké választották, különleges tanácsadói státuszt kapott. (A pletykák szerint 1972-ben, egy éjszakai bárban ismerkedett meg Mitterrand-nal.) Kollégái akkoriban egyszerűen csak serpának nevezték: hihetetlen munkabírással szinte mindent megszervezett: csúcstalálkozókat készített elő, törvényjavaslatokat állított össze, aktív szerepet vállalt a francia forradalom bicentenáriumának 1989-es megünneplésében.
Már akkor is figyelt arra, hogy tehetséges ifjú politikusokat karoljon fel, főleg az ENA-n végzett fiatalokból válogatott. Az ő istállójából – ha jobban tetszik, köpönyegéből – bújt elő François Hollande és Ségolène Royal is. (Royal környezetvédelmi miniszter volt, majd a szocialisták elnökjelöltje, Nicolas Sarkozy győzte le 2007-ben.)
Az ebrd-bukta
1989-ben, François Mitterrand második elnöki ciklusa idején aztán elege lett a politikából, és elhagyta az Élysée-palotát: nemzetközi porondra lépett. Megalapította az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (EBRD), s ő lett az első elnök. A bank célja az volt, hogy a rendszerváltó országok felzárkózását, újjáépítését segítse. Aztán jött derült égből a villámcsapás: Attali 49 évesen, karrierje mondhatni csúcsán lemondott az általa alapított, igazgatott intézmény éléről.
A lemondás a külvilág számára volt megdöbbentő, a bennfentesek számítottak rá. A botrányt a Financial Times (FT) robbantotta ki: Attali kétszer igényelt vissza egy tokiói első osztályú repülőjegyet, valamint 30 ezer dollárt kért egy ott elmondott beszédért, holott az EBRD szabályzata szerint pénzügyi juttatást kizárólag a banktól fogadhatott volna el. Mint utóbb kiderült, ez csak a jéghegy csúcsa volt.
A bank új londoni főhadiszállásának átépítési költségei elérték az 55,5 millió fontot. A nagyságrendek érzékeltetése végett: a brit kormány az EBRD-be 45 millió fonttal szállt be. A bank előcsarnokában a vörös travertine márvány lecserélése szürke carrarai márványra 750 ezer fontba került. A fizetésekkel sem bántak szűkmarkúan: Attali évi 250 ezer fontot keresett. 1991-ben és 1992-ben, az indulás első két évében az intézmény kiadásai meghaladták az ezen időszak alatti összes hitelkihelyezést. Enyhe kifejezés, hogy két kézzel szórta a pénzt. A részvényesek ezt nem nézhették tétlenül: az Egyesült Államok, amelynek 10 százalék tulajdona van a bankban, felfüggesztette a pénzintézet finanszírozását. Attali még megpróbálta kijátszani azt a kártyát is, hogy majd ő felügyeli a bank új pályára állítását, de ekkor már kollégáinál is betelt a pohár. Kénytelen volt távozni.
A nemzetek feletti európai intézményekkel kapcsolatos döntések egyébként már akkor is tragikusak voltak: a pénzintézeti gyakorlattal nem rendelkező Attali azért lehetett az EBRD első elnöke, mert a britek ragaszkodtak hozzá, hogy a székhely Londonban legyen, a franciák meg cserébe azt kérték, hogy ők adhassák az első számú vezetőt. Ez lett belőle.
