Nagyon fontos az emberek elégedettsége és boldogsága szempontjából, hogy ne érezzék úgy, hogy rosszul élnek, keveset keresnek. Amikor ezt vizsgálják a szakemberek, akkor azt tapasztalják, hogy a lakosok leginkább a közvetlen környezetükhöz mérik a saját helyzetüket. A jövedelmek differenciálódását mérő Gini-mutató, a leggazdagabb 1 százalék vagy éppen a jövedelmi decilisek szerinti eloszlások nagyon fontosak a kutatóknak vagy éppen a politikusoknak, de az átlagember a szomszédjához vagy a szüleihez képest ítéli meg a sikerességét. Különösen hosszabb távon lenne nehéz meghatározni, hogy ki számít gazdagnak vagy szegénynek, s ki középosztálybelinek. A Stanford és a Harvard Egyetem kutatói ezért azt kezdték el vizsgálni, hogy az 1940-es évektől kezdve fellelhető adatok alapján a szüleikhez viszonyítva jobban vagy rosszabbul élnek az emberek.
Az álomnak vége
Lawrence R. Samuel Az amerikai álom című könyvében a jelenség kulturális történelmét dolgozta fel. Ő hívta fel arra a figyelmet, hogy a második világháborút követő szinte euforikus hangulat, a jövőbe vetett óriási hit jórészt abból táplálkozott, hogy a fiatalok szüleikhez képest látványosan sokkal jobban éltek. Az új felmérés ezt számokkal is igazolni tudta. Azt vizsgálták meg, hogy a 30 évesek családi jövedelme mekkora volt, és ezt vetették össze a szüleik szintén 30 esztendősen elérhető családi bevételeivel, az infláció hatását kizárva.
Amíg a 40-es években születettek 90 százaléka tudott magasabb életszínvonalat elérni az előző generációnál, az 1980-as években világra jöttek, tehát a mai harmincasok esetében már csak 50 százalék ez az arány. Ez egyben azt is jelenti, hogy az Egyesült Államokban már szó sincs álomszerű fejlődésről, az emberek fele rosszabbul él, mint a szülei.
Az eredmények azt is jelentik, hogy nincs már könnyű dolga annak, aki magasabb társadalmi státuszt szeretne elérni annál, ami ott volt megszerezhető, ahonnan jött. De ez csak az eredmény, az okot számos más kutatás abban látja, hogy egyre kevesebben tudnak nagyobb iskolai végzettséghez jutni, mint a szüleik. A legdurvább visszaesést a hanyatló ipari körzetek, Michigan és Illinois mutatták.
Sokan azzal érvelnek, hogy ma már jóval lassabb a GDP-bővülés üteme, és ez a jelenség fő oka. A kutatók azonban azt is modellezték, hogy mi lenne, ha a mai gazdasági növekedési ráta mellett az 1940-es években tapasztalt jövedelemeloszlási tulajdonságokat vennék figyelembe. Ekkor 50-ről 80 százalékra emelkedne a mobilitási mutató. Ha csak a GDP-bővülést emelték meg a modellben, és az eloszlás tulajdonságait nem változtatták, akkor csak 62 százalékra ugrott a mobilitási ráta. Tehát a gyorsabb gyarapodás nem oldaná meg a problémákat. A társadalom a jövedelemeloszlás szerkezete miatt válik egyre inkább merevvé és átjárhatatlanná
Délen rosszabb a helyzet
Amerikán belül is óriási különbségek vannak azonban a társadalmi mobilitásban. A közép-nyugati és az északi államokban, illetve néhány nagyvárosban kifejezetten jól működik. A déli államokban viszont alig lehet beszélni erről a jelenségről. Egyébként pont ezek a szegényebb területek az egy főre jutó GDP alapján is.
A mobilitás hiányában fontos szerepe van a szegregációnak. Azok a területek szerepelnek különösen rosszul, ahol – jellemzően az afroamerikai közösségek – elszigetelten élnek. A kutatók szerint a szegregáció a legnagyobb ellensége a társadalmi mobilitásnak, ezt követik a nagy társadalmi különbségek, a magas Gini-mutató. A harmadik legfontosabb tényező pedig szerintük az általános iskolák és a szociális ellátórendszer minősége.
