Tévés agymosás
Álmos vasárnap délután. A tizenéves korosztály jelentős része legalább egy-két órácskára be- és letölt, relaxál és frissít. Ha másért nem, hát amiatt belepillantanak az őket érdeklő, számukra népszerűsített tévéadásokba, vagy okos-te-le-fonjaikon, tableteiken pörgetik évadszámra az akár évtizeden át pörgő sorozatokat, hogy másnap ki ne maradjanak az egyik legfontosabb beszédtémából: ki mit szól az előző epizódokhoz?
Álvalóságshow
„Egy dolgot tisztázzunk, tesó. Nekem nem lesz gyerekem” – eltekintve attól a komikus körülménytől, hogy ezt a mondatot nem egy lány, hanem egy fiatal férfi sziszegi a kamerába, ez a mondat megdönthetetlen axiómának tűnik az Éjjel-Nappal Budapest rendhagyó minitársadalmában. Az RTL Klub most az RTL2-re rakta át a sorozatot, ám 2013 óta, ha a fiatalabbaknak nyújtott televíziós és netes kínálatban elfoglalt helyét nézzük, alsó hangon is sok tízezresre becsülhető azok száma, akiknek ez a sorozat nyújtott és nyújt mintát, teremt divatot.
Mintha egy olyan epidémia után játszódna a sorozat, amely kipusztította a harminc fölötti és a húsz alatti korosztályok szinte teljes egészét. Ráadásul a túlélőket kollektív elmebaj hatotta volna át: azt képzelik, hogy kis tinik, felelősség és kötelezettségek nélkül. Pedig az epizódokban kizárólag fiatal felnőttek szerepelnek, akik egy hideglelősen zárt világban tengetik mindennapjukat. A cselekmény, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről, egy nagy alapterületű budapesti lakásban játszódik, ahol nyolc fiatal él együtt. A lakás tulajdonosa egy hosszú évek óta 37 éves budapesti férfi, akit hogy is nevezhetnének másképpen, mint Joe-nak (a cselekmény szerint a szereplők egyike sem külföldi), kiadja brutális méretű kecóját a szigorú életkori normák szerint válogatott „fiúknak” és „lányoknak” – olyan Pán Péter-szindrómában szenvedő, családapa- és családanyakorban levő felnőtteknek, akiknek eszük ágában sincs továbblépni, kiszabadulni ebből a lehetetlen élethelyzetből.
Ne feledjük: a frissen megalakult orosz-országi szovjetállamban Leninék útmutatásai alapján évekig kísérleteztek azzal, hogy a hagyományos házasság kereteit felbomlasztva egyfajta kommunákat hozzanak létre. Mozaikszerűen passzolnak e törekvésekhez azok az 1960-as évek óta Nyugat-Európában egyre agresszívabban teret követelő liberális rögeszmék, amelyek szerint a család az erőszak és elnyomás melegágya, ráadásul meghaladott életforma. Úgy élnek ezek a fiatalok közös lakásuk láthatatlan börtönfalai között, mint Luis Buñuel szuggesztív filmje, az Öldöklő angyal szereplői. A spanyol–mexikói rendező egy olyan társaságról forgatott filmet, akik egy ismerősük lakásán elköltött vacsorát követően képtelenek kilépni az ajtón. Pedig semmi nem akadályozza őket ebben. Az Éjjel-Nappal Budapest kitűnően modellezi, miképpen válnak a nyitott társadalom tagjai saját életkörülményeik szigorúan ellenőrzött rabjaivá.
Műkarakterek
Az a néhány szereplő, aki megpróbál normális párkapcsolatot létesíteni és kitörni a kommunából, csúfos kudarcot szenved. A ritka életkori anomáliaként fel-felbukkanó csecsemő (nyilván macerás lett volna egy újabb, reklámszférából érkező, 27 éves női modellel eljátszattatni a kisbaba szerepét), aki soha nem cseperedik kisgyermekké, szinte labdaként röpköd-verődik az őt nyűgként kezelő, felé figyelemmel soha nem forduló, s természetesen a gyermek apaságán vitázva egymást kocsmában lökdöső áltinik kezei között.
Elképesztő a sorozat által sugallt erkölcsiség: a kifejezetten rokonszenvesnek beállított bohém Lali az egyik epizódban úgy szerez meg egy szükséges holmit, hogy bemásznak egy barátjával egy autóárusító telepre. Az őrt – aki természetesen a mumust, az idősebb korosztályt megjelenítő, érettebb, ám ostobának és teszetoszának ábrázolt férfi – kijátszva, nevetve másznak ki a kerítésen a lopott holmival. A szereplőktől nem idegen a laza erkölcsiség: mindenki mindenkit elárul, besúg és hátbatámad. A hivatásosan hülye mókamesteren kívül, a Barátok közt című sorozathoz hasonlóan, itt is csak olyan arckifejezéssel szabad valami szigorú dogma szerint megszólalni a szereplőknek a mindig hadarva, magyartalan hangsúlyozással elmotyogott párbeszédekben, mintha citromkarikát rágcsálnának, és így kellene tárgyalniuk egy kötözködő adóellenőrrel. Igazságtalanok lennénk egyébként, ha azt állítanánk, hogy az ötvenes-hatvanas korosztály egyáltalán nem szerepel e remekművekben: amikor a fiatal alkoholista tornatanár hazafelé tántorog, egy ősz hajú, hajléktalannak a legkevésbé sem tűnő férfi aprópénzt koldul tőle.
Évek óta feloldatlan enigma, hogy miből élnek ezek a fiatalok. Akad ugyan egy tanár is közöttük, aki persze szerelmi bánatában részegen megy be az iskolába, hogy megtartsa – mi mást, mint – tornaóráit, de a legtöbben kizárólag pultok mögött vagy előtt, ruhát vagy alkoholt vásárolva-eladva töltik a napjaikat. Amikor Lali görénye összepiszkítja az egyik albérlőlány ruháit, a fiatalember föl sem ajánlja a kártérítést: felfújható dinoszaurusznak öltözve távozik otthonról „dolgozni”. A Jókaik és Podmaniczkyk utódjaként így keresi egy fiatal férfi a kenyerét a magyar fővárosban. „El kell menni, és vásárolni kell” – csillogtatja saját színészi tudását és a forgatókönyvíró szókincsét egy merev tartásban, merev arccal beszélő 27 éves volt fotómodell, így próbálva lelket önteni a másik szereplőbe, a 27 éves, szinte vigyázzban álló volt fotómodellbe, aki húzódozik: „semmi kedvem vásárolni”. „Ezeket meg égessük el” – javasolja a ruhakosár teljes tartalmára bökve a harmadik lakótársat alakító, 27 éves volt fotómodell. Akinek ilyen korú leánya vagy barátnője van, tudja, hogy ez a félmondat laza százezer forintot jelent.
A szűz cigánymenyasszony
Senki nem mondta, hogy ilyen könnyű teherbe esni – fakad ki Lilly, a TLC csatorna Unexpected (Váratlan várandósság) című epizódjainak egyik, tini korában teherbe esett szereplője. Az ember e frivolan kacagtató mondat után azt hinné, a mélyamerikai prolisorozat valami ösztönös humorral fűszerezi ezeknek az élethelyzeteknek a bemutatását. Ám hamar kiderül, hogy a sorozat elkövetői mindezt komolyan gondolják. A szigorú szerkesztési szempontok szerint összeállított párok valami különös etnikai és kulturális tabló alapján kizárólag ellentétes bőrszínhez, népcsoporthoz tartozhatnak – ha ez mégsem áll fenn, feltétlenül anti- és aszociálisnak illik lennie a párocska legalább egyik tagjának. A fiatal korosztály által szívesen nézett TLC, amely más műsoraiban „Szűz cigánymenyasszonyokat” vagy „Pöttöm óriásokat” vonultat fel, előszeretettel mutat be elviselhetetlen közelségből formátlanná hízott szerencsétleneket, de van olyan adása is, amelyben egy homoszexuális férfi értékesít menyasszonyi ruhákat.
A fiatalok agymosásának leghatékonyabb eszköze immár évtizede a Modern család. Az eredetileg az amerikai ABC csatornán debütált, borzasztó unalommal terhelt, nézhetetlenül nyálas sorozat, mint egy végtelen szúzai menyegző, minden olyan párkapcsolati és élethelyzeti modellt felvonultat, amit a nyitott társadalom prófétái és ideológusai kívánatosnak tartanak. Három családszerű formáció tagjai lubickolnak e moslékosdézsává lett melting potban: van itt vén kecske családfő fiatal(os) kolumbiai másodfeleséggel, homoszexuális fiúleszármazott, akinek a „felesége” egy meglett családapaszerű idősebb férfi; ketten nevelik a már említett vietnami kislányt. Mi több, egy macska is van, akit halottnak hittek. Ki tudja, ha a sorozat sokáig folytatódik, még a párja lesz az egyik szereplőnek.
Többfeleséges családmodell
A legmagvasabb élményt a tanuló ifjúságnak talán a Feleségtársat keresünk című realitysorozat nyújtja, úgyszintén a nyájas Amerikából. Együtt izgulhatnak a siheder fiúk és leányok azon, hogy például Alldredge-ék, a fundamentalista mormon család, akik egy férj és két feleség, valamint hét gyermek mellett keresnek, együtt, egy harmadik feleséget nagytermészetű férjuram mellé, vajon sikerrel járnak-e. És vajon az Utah államból Dél-Dakotába költözve sikerrel udvarolnak-e (igen, egy egész család) a potenciális újabb feleségnek, Jennifernek?
Nos, ilyesmiket nézhet egy unalmas vasárnap délután a cseperedő tanuló ifjúság. A mindörökké száműzött Verne Gyula és a Pöttyös könyvek helyett.
