Fekete nulla, hideg kisajátítás, „Több nettót a bruttóból!”, hideg progresszió, bálna a fürdőkádban – a német média és szaksajtó ezektől a fordulatoktól hangos. Nézzük meg, miről szól a vita valójában.
A FEKETE NULLA
A német büdzsének égető szüksége van a pénzre. Az EU vezető gazdasági hatalmaként Németország vállalja a közös költségek legnagyobb részét, nagyjából ötödét. A „csekk-könyv-diplomácia” lényege, hogy Berlin nagyvonalúan fizet, cserébe nyitott piacokat vár el a német cégek számára. Ez sokáig olajozottan működött, ám a globalizációval a német multicégek is ipari méretben optimalizálják adófizetésüket, így ez a bevételi ág megcsappant.
Az ország növekvő uniós és globális szerepvállalása (például az euró megmentése, a nemzetközi békefenntartás és a migránsáradat kezelése) költségeit tehát valahonnan elő kell(ene) teremteni. Ráadásul a közös pénz értékének a megőrzése – pont német követelésre – kiegyensúlyozott költségvetést igényelne, amit Berlin teljesít is. A bevételek és kiadások „fekete nullának” nevezett egyensúlyának azonban ára van.
Ahogy a nemzetiszocialisták is a látványos (és visszafizetendő) hadikölcsön helyett inkább a „hideg kisajátítás” eszközével finanszírozták a háborút, úgy most az Európai Központi Bank (EKB) és jó néhány kormány is ezzel a jól bevált eszközzel szerez pénzt. Ennek lényege, hogy az alacsony kamatok felemésztik a betétesek pénzét, amely a bankokból elindul az állampapírok felé. A különösen megbízhatónak számító (például a 10 éves) német állampapíroknak már negatív a kamata, azaz a betétes fizet, hogy a pénzét ott tarthassa. A betéteseken megspórolt kamat az államnál megtakarításként, azaz elkölthető pénzként jelenik meg.
A német büdzsé 2016-ban 23 milliárd eurót spórolt meg ily módon. A nagyságrendet mutatja, hogy ez az összeg megegyezik az egymillió migráns integrációjának éves kiadásával.
TÖBB NETTÓT!
Egy másik stabil bevételi forrás az szja, amelynek régóta esedékes reformja minden választási kampányban felvetődik. A kampány egyik legtöbbet használt kifejezése a „hideg progresszió”. A fogalom azt a jelenséget írja le, hogy a növekvő bruttó bérek a régóta változatlan adósávok miatt egyre magasabb adósávba katapultálják az adózót, aki egy jobb átlagfizetéssel már a legfelső kategóriában találhatja magát.
A vita a 2010 előtti Magyarországról lehet ismerős, amikor a balliberális kormányok szintén mindig csak a választás előtt ígérték meg az adósávok széthúzását, az adóbázis kiszélesítését, vagy éppen a középosztálybeli fizetések alacsonyabb sávba sorolását. 2010-ben hazánk adópolitikai fordulatot vett; a hangsúly nálunk immáron a közvetett adóztatáson van, a munkajövedelem helyett inkább a fogyasztást terhelik. Utóbbit ugyanis a kiskereskedelmi forgalom koncentrálódása vagy a készpénzkímélő fizetési módok és az elektronikus pénztárgépek elterjedése miatt könnyebb ellenőrizni.
Németországban ez a vita most zajlik. Több nettót a bruttóból! – követelik a pártok, ám a növekvő költségvetési igény miatt és alternatívák híján az érdemi adóreform helyett marad a foltozgatás. Az óvatosság indokolt is, hiszen a politikusok még élénken emlékeznek 2005-re, amikor az egyik CDU-s főtanácsadó a választás előtt az áfa emeléséről beszélt, rontva pártja esélyeit. Akkor ráadásul a várt kétszázalékos növelés helyett háromszázalékos következett, az áfa 16-ról 19 százalékra emelkedett. A szocdemek a kampányban még „Merkel-adóról” beszéltek, ám az akkori nagykoalíció junior partnereként végül ők is megszavazták az emelést.
CÉLZOTT JÁRULÉKOK
A németek élénken figyelik az adókról szóló vitát, hiszen többségük „rosszabbul él, mint négy éve”. Schröder szociál-demokrata kancellár Agenda 2010 reformja minimalizálta a szociális ellátást és bevezette az úgynevezett atipikus, jellemzően minimálbéres foglalkoztatást. A reáljövedelmek az utóbbi pár évben növekedtek ugyan, ám ez inkább köszönhető az alacsony energiaáraknak és inflációnak, mint az adócsökkentésnek vagy érdemi béremelésnek.
Sokan igazságtalannak érzik az adóterhet, holott a progresszív adó most is differenciál az alacsony jövedelműek, családosok és egyedülállók között. A „bálna a fürdőkádban” képlet pont azt mutatja, hogy az alsó decilisek kiadásaiban az áfa dominál, s csak a 3. és 4. decilisnél lép be egy jelentős adó- és járulékteher, amely bálnaként nehezedik a középosztályra.
A németek persze óvatosak a politikusi ígéretekkel, hiszen jól tudják: amit nyernek a réven, azt könnyen elveszíthetik a vámon. Martin Schulz szocdem kihívó sokáig azzal kampányolt, hogy az ő telekszomszédja egy rosszul fizetett ápolónő, aki keményen dolgozik és több pénzt szeretne hazavinni. A média hamar szembesítette Schulzot azzal, hogy pártja, az SPD is megszavazta azokat a terheket, amelyeket a németeknek az adókon túl kötelezően kell fizetniük, és amelyek apasztják a családok költségvetését.
A közszolgálati média üzemben tartási díja mellett fizetni kell az idősek ápolási biztosítását, a keleti tartományok újjáépítését célzó szolidaritási járulékot, a megújuló energia többletköltségét, a kiegészítő és a magánnyugdíjpénztári járulékot, hogy csak a fontosabbakat említsük. Nemsokára már az autópályákért is fizetni kell, a nagyvárosokban és az agglomerációs övezetekben az egekbe szökő lakbérekről és lakásárakról nem is beszélve.
Ezek láttán nem csoda, ha a németek többsége igazságtalannak tartja az adórendszert, amely az egyéb terhekkel egyre többet harap ki a keresetekből. Mivel a legtöbb ilyen járulék célhoz kötött, aligha szüntetik meg azokat. A kampányoló pártok 15 és 30 milliárd euró közötti éves adócsökkentést ígérnek, ami főként a gyermekes családok és a kiskeresetűek terheit mérsékelné. Érdemi szja-reform és a középosztály tehermentesítése most sem várható, a legnagyobb esélye a szolidaritási járulék 2020-as kivezetésének van.
Borítófotó: Benjamin David müncheni polgár, aki rendszeresen úszva jár dolgozni. Víz alá nyomják a tb-terhek a német középosztályt (REUTERS)
