– Ön szerint a szülőföldjükön lehet tartani a háború sújtotta térségben élő embereket?
– Annak ellenére, hogy káosz és polgárháborús helyzet van Irakban, azt tapasztaltam, hogy az emberek döntő többsége a szülőföldjén akar boldogulni. Aki el akart jönni, az már eljött. Az ott maradók tudják, hogy nem áll érdekükben a távozás. Kapcsolatban állnak az eltávozott ismerősökkel, barátokkal, rokonokkal. Nagyon
sokan csalódtak közülük, hiszen a libanoni, jordániai, törökországi menekülttáborokban rosszabb körülmények közé kerültek, mint amilyenekben Kurdisztánban éltek. Akik végül Európába érkeztek, szintén negatív tapasztalatokról számolnak be. Mi, európaiak ugyanis szinte mesterségesen megemeltük a várakozásokat. Ezáltal az érkezőkben nem valós kép élt az itteni életlehetőségekről. Az általuk megtapasztalt valóság tehát közel sem olyan, mint az előzetes elképzelés, úgyhogy nagy a csalódottság. Számomra is meglepő volt, hogy az öreg kontinenssel szemben milyen jó híre van Ausztráliának, pedig utóbbi jellemzően a szigorúság miatt kerül az itteni hírekbe. De nincs ebben ellentmondás! Ausztrália minimálisra próbálja szorítani az irreguláris, csónakon keresztül, ellenőrizetlenül érkező bevándorlást, miközben a különböző táborokból nagy számban fogad be direkt áttelepítéssel embereket. Akik így érkeznek, nagyon elégedettek, mert rendezettek a körülmények. Ez is azt bizonyítja, amit régóta mondunk: nem az egyénekkel, hanem a migráció módjával van a probléma jelenleg Európában.
– A magyar kormány évek óta a kurdok támogatójaként lép fel. Van ennek a politikának visszhangja Kurdisztánban?
– Előzetesen azt gondoltam, túl kicsi ország vagyunk ahhoz, hogy az ottaniak számontartsák a segítségünket. Ezzel szemben nagyon is figyelnek ránk, és nagy tisztelet övezi Magyarországot azért, mert kiállunk az iraki Kurdisztán önrendelkezéshez fűződő joga mellett. A kurdok abban bíznak, hogy a katonai erejük és az általuk az elmúlt években teremtett térségbeli biztonság elég lesz az autonómia további erősítéséhez. Ezért is terveznek ebben a kérdésben népszavazást a következő hónapokban. De azt is nagyon pozitívan fogadják, hogy Budapest azt hangoztatja: a válságterületen kell segítséget nyújtani az embereknek. A helyi keresztény egyházi vezetők pedig két szempontból is számítanak ránk. Értékelik, hogy a magyar állam az elsők között nyújtott nekik segítséget az Iszlám Állam (IÁ) elűzése után, illetve hazánk közvetítésével el tudják juttatni az üzeneteiket az Európai Unióba.
– Ezek szerint keresztény településeken is jártak.
– Igen, meglátogattunk olyan keresztény falvakat, amelyeket pár hónapja szabadítottak fel az IÁ fennhatósága alól. Egy-két helyen már a helyreállítás is megkezdődött, és a lakók vissza is tudtak költözni, de a legtöbb településen még semmi sem történt. Elképesztő pusztítás ment ott végbe, de kulcsfontosságú, hogy a keresztény közösségek visszatérjenek, hiszen ez a vallás abban a térségben amolyan közvetítő közeg, amely hozzájárul a stabilitáshoz. Jellemző, hogy a helyreállításért felelős atya sokkal inkább tisztában volt a magyar állam által nyújtott támogatás mértékével, mint mi. Számít a segítség, az biztos.
– Találkozott olyan emberekkel, akiket az Iszlám Állam börtönbe vetett, megkínzott?
– Voltam olyan menekülttáborban, ahol jazidikkel találkoztam, akikkel szemben a legkegyetlenebb módon járnak el az IÁ katonái, hiszen sátánimádóknak tartják, módszeresen irtják őket. A keresztények a gyakorlatban egyszerre tartozhatnak a megtűrt és az üldözött kategóriába. Találkoztam egy olyan pappal, aki három hónapot töltött Rakkában, az IÁ központjának börtönében, ahol pszichikai kínzás alá vetették. Végül azért nem ölték meg, mert az általa vezetett keresztény közösségnél nem találtak fegyvereket. Ezért később elengedték őt és társait, akik kiszöktek az IÁ területéről. Ő mesélte azt is, hogy a raboskodása idején volt olyan időszak, amikor a rakkai katonai hadúr mindennap bement a cellájába és a hitéről faggatta, kvázi megpróbálta megtéríteni őt. Elképesztő, filmszerű jelenet lehetett! Abban a térségben a hit minden, ugyanis direkt módon determinálja az egyén értékeit és viselkedését. Európában is ezt teszi, de mi nem beszélünk róla, ezért ott sokkal jobban „kiviláglik”, hogy a kereszténység nemcsak vallás, hanem a minden európai által vallott gondolkodásmód és értékrend is. Az Iszlám Állam fegyvereseinél egyébként tudatos az elképesztően agresszív viselkedés. Moszult is ennek köszönhetően tudták elfoglalni, hiszen körülbelül hatvanezer iraki katona úgy megijedt a nagyjából kétezer IÁ-harcostól, hogy fegyverüket hátrahagyva menekültek előlük. A városba történő bevonulás után már könnyebb dolguk volt, hiszen több mint tízezer szunnita muszlim csatlakozott hozzájuk szinte azonnal.
– De mit tudnak nyújtani számukra, miért tartanak ki mellettük?
– El kell ismernünk, hogy ügyes államszervezők, ami abban a térségben egyáltalán nem könnyű feladat. A közszolgáltatásokat – áram, víz – szinte jobb minőségben nyújtják, mint korábban, s a kereskedelem is zavartalanul folyt egyes területeken. A szunnita lakosság egy részének pedig elfogadható a radikális ideológia. Az ott élők is azt mondják, el kell vetni az IÁ-val kapcsolatos leegyszerűsítő nyugati gondolkodásmódot: az Iszlám Állam hátországának a megszervezése is azt bizonyítja, hogy nem csupán terrorhordáról, hanem egy ideológiáról van szó, amely ellen a szervezet közelgő összeomlása után is harcolni kell.
– A hadviselésük sem tűnik klasszikusnak.
– Gerillaharcmodort alkalmaznak. Két olyan helyszínen is jártunk, ahol a kurdok klasszikus frontvonalat építettek ki lövegekkel, lövészárkokkal, míg az IÁ nem csinált ilyet, hiszen a koalíciós erők légi csapásokkal megsemmisítenék. Az elmúlt évtizedek összes fegyveres konfliktusa azt tanítja nekünk, hogy ma már a háború is nagyon másként működik, mint ahogy azt Európában korábban megtapasztaltuk.
– Járt olyan részeken, ahol nem fogadják szívesen az európaiakat?
– Direkt módon ez nem látszott, de őszintén szólva volt olyan hely, ahol nem volt jó érzésem. Mégpedig egy olyan szunnita menekülttáborban, ahol leginkább idősek, asszonyok és gyerekek éltek, nem messze a frontvonaltól. Elmondták, hogy semmi bajuk az IÁ-val, sőt az állam megszervezése miatt szimpatizálnak is velük. Azért hagyták el végül az otthonukat, mert az Iszlám Állam fokozatos visszaszorulásakor elfogyott az élelmük, nagyon megromlottak az életkörülményeik. Teljesen egyértelmű volt, hogy sok fiatal férfi azért nem tartott a családdal, mert még mindig az IÁ kötelékében harcol.
– Érezte valahol, hogy életveszélybe kerülhet?
– Volt olyan találkozó, amelyre úgy utaztunk, hogy kísérőinknek végig fegyver volt a kezében. Azt mondták, jobb az odafigyelés, nem biztonságos útszakaszon haladunk át. Nehéz ezt leírni, mert miközben az élet zajlik a saját medrében, a háborús helyzet tapintható. Egy pénteki napon jártunk egy olyan front melletti katonai táborban, amelyet másnap öt öngyilkos merénylő megtámadott. Őket végül csak légi csapással megtámogatva sikerült megölni, és a harcban két Pesmerga-katona is meghalt. Mi el sem tudjuk képzelni, hogy ott az ilyen események a mindennapok részei. Az én korosztályomnak – 1986-ban születtem – szerencsére nincs semmilyen háborús tapasztalata, sőt, még egy puhuló diktatúra működésével kapcsolatban sem sok. Nincs bennünk félelem, nem tudjuk, hogy a szabadság mellett a biztonság, amelyben élünk, mekkora kincs. Ennek megtartása pedig az ország legfontosabb stratégiai érdeke jelenleg, amiért érdemes küzdeni és konfliktust vállalni. A béke mindennél többet ér.