– A rendkívül széles palettán a szakma szinte minden részterülete szóba került, a gyermekpszichiátria viszont kiemelt hangsúlyt, külön szekciót kapott. Miért?
– Arra törekedtünk, hogy a járóbeteg-ellátástól kezdve a kórházi kezelésen át a szociális intézmények munkájáig a teljes ellátórendszert megvizsgáljuk, s ezzel többé-kevésbé teljes képet adhassunk a pszichiátriáról. A gyermek- és ifjúságpszichiátria azért kiemelten fontos terület, mert maguk az egészségügyi ellátók is erről tudnak a legkevesebbet. Itt szintén kevés a szakember, és sajnos nemegyszer megesik, hogy egészen fiatalkorú klienseket is felnőttek számára fenntartott osztályra szállítanak be. Ez nemcsak a betegeknek, hanem a dolgozóknak is nehézséget okoz, ezért természetesen a gyógyítók arra törekednek, hogy az ifjú páciensek mielőbb a nekik megfelelő szakemberekhez kerüljenek, vagyis megnyugtató módon tovább lehessen küldeni őket. Előrelépésként értékelem, hogy noha nem indult be gyermekpszichiátriai szakápolói képzés Magyarországon, ám az új képzési rendszerbe modulként bekerült a gyermekpszichiátria.
– Mi a sajátossága ennek a területnek?
– A lelki betegséggel küzdő gyerekeknek másféle problémájuk van, mint a felnőtteknek, ezért a kezelések, a foglalkozások is eltérnek. Életkori sajátosságaik miatt másképp kell velük kommunikálni, más módszereket szükséges használni. Ez sajátos felkészültséget igényel, hiszen a gyerek nem a felnőtt kicsinyített változata. A gyermekpszichiátria a pszichiátrián belül is külön szakág, külön ellátási protokollokkal.
– Mennyire érzékeny kérdés a gyógyító személye a gyermekpszichiátriában?
– Nincs különbség a felnőtteket gyógyítókéhoz, ápolókéhoz képest, hiszen mi a személyiségünkkel is dolgozunk. A pszichiátriában mindig csapatmunka folyik, s a team minden tagjának lelkileg egészséges, karbantartott embernek kell lennie. Óriási szükség van elhivatottságra, ami tapasztalataim szerint meg is van a területen dolgozó szakemberekben. Mi nem szikét fogunk, hanem önmagunkból adunk, önmagunkat tesszük a beteg ellátásába.
– A pszichiátriai gyógyító mint protézis?
– Mondhatni. Persze nem szeretnék idealisztikus képet festeni a pszichiátriai ellátásról, mert jócskán van még tennivaló. Nagy szükség lenne kapacitásbővítésre, több szakemberre, hogy csak a legfontosabbakat említsem.
– Az egyik előadás kitért a serdülők halálozási okaira is. Ezek szerint náluk a balesetek állnak az első helyen, másodsorban öngyilkosság miatt veszítünk el fiatal életeket. Mi a helyzet a felnőtteknél?
– Az utóbbi néhány évben szerencsére kedvezőbbé vált a kép, de sajnos még mindig eléggé elöl vagyunk a nemzetközi listán. Erre lemondóan azt szokták mondani: nem is csoda, elég például a Himnuszra gondolni; tele vagyunk szomorúsággal, önfeladással, a magyarok általában búskomorak és így tovább, egy sor sztereotípia. Én viszont úgy vélem, nem erről van szó. Nincs általános búskomorság, hanem az emberek túlhajszoltak, sokan szociális krízist élnek át, ami könnyen depressziós állapot kialakulásához vezethet.
– Ha így van, mitől javultak az állapotok?
– A legdrámaibb esztendő a válság éve, 2009 volt, ahhoz képest kedvezőbb ma a helyzet. Azóta nagyobb az emberek biztonságérzete, sok minden kiszámíthatóbbá vált, ám nem dőlhetünk hátra, mert még mindig elég nagy mind az öngyilkossági kísérletek, mind az úgynevezett befejezett öngyilkosságok száma. Mindkettő jellemzően a kezeletlen depressziós betegek körében fordul elő a leggyakrabban.
– Megoldás?
– A valódi megoldást itt is a megelőzés jelentené. Nagyon fontos, hogy az emberek önmagukkal is törődjenek, legyen a napjukban legalább fél órájuk saját önmegerősítő rítusaikra, a külvilág kizárására, a befelé figyelésre, amikor senki se szóljon, ne kérdezzen, ne adjon feladatot. Ha pedig a depresszió jelei mutatkoznak, szakemberhez kell fordulni. A jeleket egyébként az emberek önmagukon is felismerhetik, a háziorvos pedig mindenképpen kulcsszereplő abban, hogy az illetőt szakemberhez irányítsa. Nagyon fontos a kérdés, mert a számok magukért beszélnek. Száz felnőttből huszonötnek az élete során legalább egyszer van depressziós epizódja, még ha enyhe is. Ha viszont súlyosabb, akkor feltétlenül kezelésre szorul, mert végső esetben akár tragédiába is torkollhat annak hiánya. Ezt lehetne csökkenteni a megelőzéssel vagy az időben megkezdett terápiával.
– Hallani olyan vélekedést, hogy „azért nem megyek pszichiáterhez, mert nem vagyok én bolond”.
– Nálunk még valóban él egyfajta társadalmi ellenállás a szakmával kapcsolatban, noha tőlünk nyugatabbra, nem szólva a tengerentúlról, nagyon sok embernek úgy van saját pszichiátere, mint fogorvosa.
– Bizonyos élethelyzetekben, például válás esetén nem természetes a levertség, a búskomorság?
– Dehogynem, ám nem mindegy, meddig tart. Ha túl hosszú ideig nem tud kilábalni az ember, szüksége van segítségre.
– Van kihez fordulni?
– Tény, hogy kevés az orvos és a szakdolgozó is ebben a szakmában, ám mindenütt működnek ambulanciák, rendelők. A világon egyedülálló módon Magyarország pszichiátriai gondozóhálózatot is működtet. Máshol irigykednek ránk emiatt. A kongresszusra Szlovákiából is érkeztek résztvevők, akik jelezték, hogy náluk, ha a beteg távozik az osztályról, akkor jó esetben maga jelentkezik újból, kedvezőtlenebb esetben pedig sürgős kórházi felvételre szorul. A gondozásba vétel nálunk sem kötelező, tehát ha a beteg nem jelentkezik a gondozóban, akkor mi sem tudunk mit tenni. Ám törekszünk arra, hogy a kórházak jó kapcsolatot teremtsenek a hálózattal. Abban az intézményben, ahol dolgozom, már előre kérünk a páciensnek időpontot a területileg illetékes gondozótól. Mindent feljegyzünk a zárójelentésre, így a beteg pontosan tudja, mikor és hol ki várja őt. Ha nem jelenik meg, a kollégák keresni kezdik. Ezzel elejét lehet venni annak, hogy forgóajtószerűen újból és újból visszakerüljön a kórházba, emellett megjegyzem azt is, hogy a fekvőbeteg-ellátás a legköltségesebb az összes közül. Mindenki, de főképp a beteg azzal jár jobban, ha a gondozóban halad tovább a gyógyulás felé.
