A probléma, amely nem létezik, és a végzet fala

Mátrix
Donald Trump elnök kampányígérete, hogy egy kétezer mérföld hosszú falat épít a déli határon, a polgárháború óta nem látott mértékben osztotta meg az USA társadalmát. A világ lélegzet-visszafojtva figyel, és okkal – a tét óriási.

AMERIKAI BELPOLITIKA

A Demokrata Párt álláspontja – amely egészen véletlenül egybeesik minden mainstream újságíróéval – mindenesetre jól ismert. E szerint a fal megépítése nem a biztonságot, hanem a gyűlöletkeltést, az etnikai feszültségek szítását szolgálja, az elnök rasszista szavazóbázisának a kielégítését. (Mondjuk ki: a lecsúszó, a „globális munkamegosztásban” alulmaradt fehér középosztályról van szó, amelynek csaknem a hatvan százaléka Trumpra szavazott 2016-ban.) A fal építése a demokraták szerint amúgy sem oldana meg semmit. Mármint azt a problémát, amely egyébként „nem is létezik”. Nevezetesen – „de ez amúgy is egy felfújt kérdés, amelynek a jelentősége igazán csökken” – a bűnbandák gond nélkül kelnek át a határon, s az erős globális mezőnyben is kiemelkedően erőszakos akciók elkövetése mellett szervezetten és tömegméretekben csempészik az Egyesült Államokba a kábítószert, valamint az illegális bevándorlókat. „Utóbbiak valójában védelemre, támogatásra szorulnak, nem tehetnek róla, hogy törvénytelenül érkeznek – hogyan máshogy is jöhetnének? Valahogy utazni kell. Természetesen a kegyetlen és ostoba bevándorlási törvények, s egyáltalán, a határ – az idejétmúlt, visszataszító nacionalista intézmény – eltörlésével a probléma is megszűnne. Már ha létezne, mert ugye nem létezik. És ha már itt tartunk: itt az ideje, hogy legalizálják a korábban törvénytelenül érkezettek és utódaik millióit, akik ily módon végre tudnának a helyes oldalra, vagyis a demokratákra szavazni. Elősegítenék továbbá a bevándorlás felgyorsítását is.”

 

KULTURÁLIS LEJTMENET

Az a tény, hogy a globális dél százmilliói szeretnének az Egyesült Államokban élni, de csak nagyon kevés amerikai szeretne egy arra hasonlító államban élni, ahonnan ők érkeznek, teljesen kívül esik a demokraták érdeklődésén. Az amerikai baloldali narratívában tilos a bevándorlással összefüggésbe hozni misztikusnak elkönyvelt jelenségek egész sorát is. Ilyen például az, hogy a reálbér hosszú évtizedek óta stagnál az USA-ban – noha sok országban, ahol szintén hallottak már ipari robotokról, mi több, kínai importról is, emelkedik. Az iskolai teljesítmény és az átlagos IQ szintén évtizedek óta makacsul csúszik lefelé – bizony, a bevándorlás kontrolljának a kudarca felülreprezentálja a legkevésbé iskolázott bejövőket. Megcsappant az angolszász nyelv és történelem iránti érdeklődés – az idei felmérések szerint az amerikaiak negyven százaléka ma már nem tudja, kivel vívta az USA a II. világháborút, és alig ismeri fel az akkori elnökök neveit. (Hat százalékuk szerint a hidegháborúra azért volt szükség, hogy felszabadítsák a fekete rabszolgákat.) 

Váratlan és sokkoló politikai ellentétek törnek a felszínre: ázsiai és hispán lobbiszervezetek küzdenek egymással a városi tanácsok irányításáért, kölcsönösen csalással vádolva egymást; kínai származású amerikai hallgatók Peking érdekei mentén tüntetnek és gyakorolnak politikai nyomást az egyetemekre. Utóbbiak egyre többször buknak le annak kapcsán, hogy a sokkal felkészültebb ázsiai diákok sérelmére torzítják a felvételi rendszert a fekete, hispán és egyre inkább a fehér diákok javára, igencsak érdekes megvilágításba helyezve a „fehér privilégium” progresszív dogmáját. Fejkendőt viselő muzulmán szenátornő antiszemita toposzokkal kritizálja az USA Közel-Kelet politikáját, súlyos feszültségeket gerjesztve éppen a politikai korrektségre büszke Demokrata Pártban. (Erre aztán biztosan nem számítottak az alapító atyák!)

 

ETNIKAI VÁLTOZÁSOK

De még e nyomasztó jelek is eltörpülnek a sokkal lassabb, a háttérben munkálkodó történelmi folyamatok mellett. A problémát, amely persze nem létezik, ugyanis baljós demográfiai előrejelzések kísérik. Ha nem változnak meg a jelenlegi trendek, az USA népessége a 2050-es évekre drasztikus változásokon megy át. A lakosság ugyan bővül majd – meghaladja a négyszázmilliót –, de ebben a republikánusok számára nem lesz sok köszönet: a fehér amerikaiak aránya a normandiai partraszálláskori 90-ről 44 százalékra zuhanna, a 18 év alattiaknál pedig az egészen elképesztő 35 százalékra. A progresszív baloldal mindezt persze nem tartja gondnak, hiszen a világképe szerint az országokat kizárólag intézményrendszerük és önképük határozza meg, nem pedig a lakosaik kulturális háttere. Magyarul: Zimbabwe éppúgy lehetne a Szabadság-szobor otthona, mint New York, ha történelmében nem a gyarmatosítás, hanem a szabadságjogok fejlődése dominált volna. (Nem meglepő, hogy az amerikai elitet őszintén megdöbbentette a közel-keleti demokráciaépítés véres kudarca, és a helyette színre lépő, a középkort idéző Iszlám Állam.) Legyünk tehát optimisták. Az Egyesült Államokat nem éri el a vegyes etnikumú birodalmak szomorú végzete – a szétszakadás vagy még rosszabb –, és a más kultúrájú bevándorlók zökkenőmentes integrálása után a gazdaság ontja majd magából a lelkes, fiatal hispán vagy ázsiai Mark Zuckerbergeket. Az Erdoğan török elnök mellett Berlinben tüntető újnémetek vagy a tűzoltókra és mentőkre támadó újfranciák képe pedig kizárólag európai rémkép marad. 

 

TÚL FÉRFI, TÚL ÖREG, TÚL FEHÉR

Márpedig etnikai harmóniára nagy szükség lesz. Ugyanis 2030-tól kezdve – először az amerikai történelemben – az idősek aránya meghaladja a gyerekekét, és a bevándorlás átveszi a természetes szaporulat helyét a népességnövekedésben. (Ez egy másik misztikum, amelynek ugye véletlenül sincs köze a feminista kultúra elterjedéséhez.) Innentől a folyamat felgyorsul, és 2060-ra a nyugdíjaskorúak száma százmillió főre szökik fel (!), míg a külföldön születetteké hetvenmillióra nő – azaz az ország csaknem fele első és második generációs bevándorlókból áll majd. Akik – teljes joggal – az amerikai álmot jöttek megélni, nem pedig egy költséges nyugdíjasotthont fenntartani. Bár így ezt ritkán mondják ki, már manapság is zömében erről szólnak a pénz- és tőkepiacok: Kaliforniától Moszkváig mindenki és mindenki nyugdíjalapja a nyugdíjas évekre próbál félretenni és reálhozamot elérni a befektetésein. Ha valami, bármi pénzt tud termelni, rászakad egy hegyomlásnyi tőke a világ túlsó végéből, legyen az kétes vállalati részvény vagy harmadik világbeli állampapír. Magánemberként mindenkinek van egy titkos terve – legyen szó ingatlanról vagy aranylapkákról –, de éppen ezért a többség nem fog nyerni ebben a gigászi piramisjátékban, ahol az nyer, aki még időben lesz öreg.

Csak mindezek fényében válik érthetővé, hogy miként kritizálhatja saját pártja a demokraták legnépszerűbb elnökjelöltjét, Joe Bident azzal, hogy „túl férfi, túl öreg, túl fehér”. Csakis így érthető, hogy a probléma miért nem létezhet. Ugyanis ha létezik, és igaz az, hogy a demográfia alakulása sors, akkor a szóban forgó fal a végzet fala.