Csaknem fél évszázad elteltével az orosz légierő vörös csillagos felségjelzésű gépei visszatérnek az egyiptomi katonai repülőterekre. Az erről szóló előzetes megállapodást Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter alapozta meg november végén tett kairói útján. A lépésnek komoly regionális kihatásai vannak, nem utolsósorban Moszkva szíriai helyzete erősítésére. Esz-Sziszi egyiptomi elnök megértőbb a szír elnökkel, Aszaddal szemben, mint a legtöbb regionális állam vezetői.
Moszkva és Kairó közös katonai fellépést, légi csapásokat tervez a Sínai-félszigeten az Iszlám Állam helyi csatlósai ellen. Ismerve az orosz légierő potenciálját (moszkvai adatok szerint legkevesebb háromszor annyi légitámadást hajtottak végre Szíriában, mint az Egyesült Államok vezette koalíció), ez rövid idő alatt felszámolhatja a terrorszervezetet a stratégiai fontosságú, a Szuezi-csatorna keleti partját ellenőrző félszigeten. Putyin elnök két éve, amikor a terroristák a terület felett felrobbantottak egy orosz turistákat szállító repülőgépet, megígérte, hogy elszámoltatja a felelősöket.
MOSZKVA VISSZATÉR
Kairó és a Kreml támogatását élvezi például a legerősebb líbiai hadúr, Halif Haftar tábornok, aki ellenőrzi Bengázit és Tobrukot, fontos olajkikötőket az ország keleti, Egyiptommal szomszédos felében. Ugyanakkor Moszkva messzebbre tekint. Néhány hete Lev Gyengov, a líbiai rendezésben részt vevő orosz külügyminisztériumi összekötő csoport vezetője kijelentette: Oroszország egyenlő távolságot tart a szemben álló felektől, azaz nyitva hagyja az ajtót Haftar tábornok vetélytársai előtt is. A Kreml óvatos lépésekkel próbál helyet teremteni magának a líbiai rendezésben, amelyet a Nyugat egyelőre a saját belügyének tart.
November végén Szocsiban járt Omar el-Basír szudáni elnök, aki azt mondta: az amerikai befolyás ellensúlyozására akarja felhasználni a moszkvai kapcsolatot. Putyinnal és Sojguval megvitatták a Vörös-tengeren (vélhetőleg Port-Szudánban) létesítendő orosz haditengerészeti ellátóbázis tervét is. Port-Szudán az ország olaját szállító, 1600 kilométer hosszú Nagy Nílus-vezeték tengeri végpontja. A csövet a kínai nemzeti olajvállalat, a CNPC működteti.
Ám hiba lenne túlbecsülni Moszkva lehetőségeit. Az egyiptomi katonai repterek használati jogát az Egyesült Államok negyven évvel ezelőtt már megkapta. Az országnak nyújtott amerikai katonai segély az oroszénak a sokszorosa.
Mindenesetre elgondolkodtató, hogy Oroszország Szíriában a hmeimimi légi- és a tartúszi haditengerészeti bázisával, Egyiptomban a repülőtér-használati jogokkal és Szudánban az esetleges vörös-tengeri katonai ellátóbázissal mind a Közel-Keletet, mind pedig Afrika északi, keleti részeit közvetlen látóterébe vonhatja. Visszaidézheti a Szovjetunió összeomlása előtti időket, amikor egész Afrikában nagyarányú volt a szovjet politikai-katonai jelenlét. Moszkva tengeralattjárói számára ismét jelentős lehet a délnyugat-afrikai Walvis Bay mély vizű kikötője, amit ez év tavaszán három orosz hadihajó látogatása nyomatékosított.
(Lapzártánkkor érkezett a hír, amely szerint Putyin kivonja a harcoló orosz csapatokat Szíriából.)
AMERIKAI ZŰRZAVAR
Washington közel-keleti jelenlétének a gyengülése már jóval Donald Trump elnöksége előtt, Barack Obama alatt, vagy még korábban, az amerikai vezetésű koalíció nem szerencsés iraki beavatkozása idején kezdődött. És minthogy a politika nem tűri a vákuumot – fogalmazott a The New York Times –, Oroszország az olajárzuhanás, a szankciók gyengítő hatása ellenére meglátta a lehetőséget a visszatérésre.
Obamának a Líbia elleni, a kongresszus jóváhagyása nélküli, 2011-ben elrendelt – utólag nemzetközileg vitatott – masszív légitámadása, a diktátor Kadhafi elmozdítása nem erősítette a közel-keleti, észak-afrikai régió stabilitását. A líbiai fejlemények hozzájárultak az Európát érintő migrációs problémák súlyosbodásához.
Mindhárom változat, amelyet az USA az elmúlt jó negyedszázadban a Közel-Keleten kipróbált, katasztrofális következményekkel járt. Ez a véleménye a Huffington Post által idézett Philip Gordonnak, az amerikai Külpolitikai Tanács (CFR) tagjának. „1. Beavatkoztunk és elfoglaltuk Irakot. 2. Beavatkoztunk, de nem foglaltuk el Líbiát. 3. Nem avatkoztunk be és nem is foglaltuk el Szíriát.”
Az Egyesült Államok egymást váltó elnökeinek gyakran teljesen ellentétes külpolitikai felfogása az amerikaiakat és a szövetségeseiket egyaránt elbizonytalanította, összességében gyengítve Washington még mindig meghatározóan fontos régiós helyzetét. Obama vitatott, de bizonyos stabilitást hozó iráni lépései (például az atommegállapodás) az utód, Donald Trump teljes elutasításával találkoztak.
Ezzel állítják szembe a súlyos belső problémákkal küszködő, az USA gazdasági erejének csak a töredékét felmutatni képes putyini Oroszország immáron több mint egy évtizede tartó következetes nyomulását – nem csak a Közel-Keleten. Ezt a politikát a közeljövőben is folytatja a negyedik ciklusát bizonyosan elindító orosz elnök.
Moszkva ilyen tekintetben megfigyelhető következetessége ellentétes az Egyesült Államok nemzetközi erőfeszítéseit jellemző, egyre nagyobb amplitúdójú kilengésekkel.
A POLITIKAI REALITÁS
Trump bejelentése Jeruzsálem mint a zsidó állam fővárosa elismeréséről Washington legszorosabb közel-keleti szövetségesei körében is nagy megütközést keltett, s tovább gyengítette a régiós amerikai pozíciókat. És az utóbbi időben egyre inkább befelé forduló, a saját gondjai által lekötött Európai Unió sem képes erősíteni a Nyugat közel-keleti politikájának az egységességét, ütőképességét. Az amerikai elnök döntése ugyanakkor nem más, mint a politikai realitás elismerése. Ha egy nagykövetség áthelyezése az akadálya a békés rendezésnek, akkor talán még nem érett meg a helyzet erre.
Borítófotó: Egyiptom és a Gázai övezet határán. Hátteralku készül a térség jövőjéről (Ibraaheem Mustafa, Reuters)
