Az idevezető útról és a jövőről kérdeztük az Országos Onkológiai Intézet (OOI) tüdőtranszplantáció-specialista főorvosát, Rényi-Vámos Ferencet.
– Hogyan lesz valakiből tüdőtranszplantáció-specialista?
– Én itt kezdtem a pályám, az onkológiai intézetben. Volt itt egy jó hírű általános és mellkassebészeti osztály. Ahogy telt az idő, mellkassebész lettem. A közelben, Bécsben van egy nemzetközi hírű részleg, és mivel szerettem volna még jobb lenni, jeleztem Kásler Miklós professzor úrnak, hogy kimennék tanulni oda. Ő ezt nemcsak hogy támogatta, hanem még ösztöndíjat is adott hozzá, és eltöltöttem ott több évet. A Bécsi Egyetem mellkassebészeti klinikája a világ egyik legnagyobb tüdőátültetési központja. Ez azért is nagy szó, mert egy nyolcmilliós országban elérni, hogy valamilyen tudományterületen jobbak legyenek, mint a sokkal nagyobb országok centrumai, rengeteg tehetséget és erőfeszítést igényel.
– Hogy került haza?
– Amikor Kásler Miklós tető alá hozta ezt a daganatsebészeti centrumot, akkor azt mondta, hogy csináljunk itt egy nagy, európai szintű mellkassebészetet. Volt ebben kihívás, a professzor úron kívül nem sokan hittek benne, hogy sikerülhet, mert akkoriban itt talán heti három mellkasi műtétet végeztek. Mára ott tartunk, hogy egy évben 1200 ilyen beavatkozás történik, kiemelkedők vagyunk a minimálinvazív mellkassebészetben – ez a „kulcslyuksebészet” hivatalos neve –, és 2015 óta a tüdőtranszplantációt is itt végezzük.
Itt olyan körülmények vannak, mint bármelyik jó nyugat-európai közfinanszírozott kórházban, de még jó néhány magánintézményben is. A magyar társadalombiztosított beteg ilyen körülmények közé kerül itt.
Ráadásul az, hogy ilyen körülmények között itt a legmodernebb orvosi eljárásokat lehet megtanulni és alkalmazni, azt is eredményezi, hogy itthon maradnak a tehetséges fiatal doktorok.
Sok oka van annak, hogy valaki miért vált munkahelyet, nemcsak külföldön, hanem országon belül is. Ennek csak egyik, szerintem nem a legfontosabb eleme az anyagi elismertség. Itt olyan dolgokat tudnak megtanulni a kollégák, amelyek elsajátítására korábban csak külföldön volt lehetőségük, és ha elmennek egy kongresszusra, nem szegény rokonként kell hallgatniuk, mire képesek a többiek, hanem elmondhatják, hogy mi is ezt csináljuk otthon, esetenként egy kicsit jobban is, mint a nyugati kollégák.
Az, hogy az OOI-ben ilyen körülmények között gyógyulhatnak a betegek, dolgozhatnak a munkatársak, hogy aktív részesei lehetnek a tudományos világnak, az nemcsak az épp itt fekvő beteg számára jó, hanem hosszú távon ez tudja biztosítani, hogy legyenek kiváló orvosok, nővérek és más egészségügyi dolgozók az országban. Nálunk tíz rezidens van, és hamarosan újabb kettővel bővülhet a létszám.
– Mitől ilyen nehéz a tüdőátültetés? Miért ezt tanultuk meg legutoljára?
– Itt elsősorban nem a műtéttechnika elsajátítása jelentette a fő akadályt. Olyan műszerek és eljárások alkalmazását kellett megtanulni a beteg műtét alatti és utáni életben tartásához, amelyeket addig itthon csak elvétve használtak. Ezek bevezetésével az aneszteziológia és az intenzív terápia egyaránt nagyot lépett előre, a műtüdőkezeléseket szinte mindenütt a tüdőátültetés kapcsán vezették be, de ebből nemcsak a transzplantált páciensek profitálnak, hanem más intenzív kezelésre szorulók is. A tüdőátültetés immunológiailag is igen nehéz feladat, hiszen itt egy olyan szervet transzplantálunk, amelyik folyamatosan érintkezik a külvilággal.
– A statisztikák azt mutatják, hogy kiemelkedően eredményes volt az első két évük.
– Valóban büszkék lehetünk rá, de ebben a bécsi centrum közel húszéves tapasztalata is benne van. Mi Bécsben tanultuk meg a tüdőátültetést, s dr. Lang Györggyel és dr. Elek Jenővel végeztük az első műtétet. Lang professzornak nagyon szoros osztrák kötődései vannak, és most már csak Bécsben operál. Elek főorvossal visszük jelenleg a programot itthon. Rengeteg mindent az osztrák kollégáktól tanulhattunk meg, így ez a siker az övék is. Szintén sokat számított, hogy bátrak voltunk és sok műtétet vállaltunk. Más helyen úgy szokott ez beindulni, hogy az első esztendőben történik egy operáció, és körülbelül tíz év kell ahhoz, hogy elérjék az évi húszat. Mi már a második esztendőben több mint húsz transzplantációt hajtottunk végre.
– Ennek köszönhető, hogy nincs sok beteg a várólistán?
– Nem, ez minden új transzplantáció kezdetén így van. Hiába áll készen az átültetésre a team, a sebészek, aneszteziológusok, immunológusok, műtősnők és műtősfiúk, ha a kezelőorvosnak, jelen esetben a tüdőgyógyásznak nem jut eszébe, hogy az adott beteg gyógyítására ez az új lehetőség alkalmas lehet. Meg kell ismertetni az orvosokkal, hogy milyen esetekben jön szóba ez az eljárás. Hasonló volt a helyzet a májátültetési program indulásakor, és Merkely professzor úrnak a szívtranszplantáció esetében is nagy munkája volt abban, hogy elérjék az optimális szintet. Most ránk is ez a feladat vár.
– Merre fejlődhet a magyar transzplantáció, mi várható a következő években?
– A mi területünkön amit még tanulnunk kell, az a gyermekkori tüdőátültetés. Egy gyermeket már transzplantáltunk, de a kisebbekkel kapcsolatban nincs tapasztalatunk, s hát ott vannak még a kombinált szervátültetések: a szív és a tüdő vagy a tüdő és a máj egyszerre történő transzplantációja. Utóbbiakra még nem került sor Magyarországon, de szerencsére ezekre világszerte is igen ritkán van csak szükség. Bécsben is csak évente egy-egy eset fordul elő.
Szintén remélem, hogy regionális centrummá válhatunk, és segíthetünk a szomszédos országok betegein, a felvidéki, vajdasági, kárpátaljai vagy erdélyi magyarokon is. Ez elsősorban nem rajtunk múlik, de az orvosi feltételeit igyekszünk megteremteni.
