A bevándorlók mindig is szívesen költöztek egymás szomszédságába, így hidalva át a beilleszkedés és újrakezdés nehézségeit. Erről mesél New York olasz, orosz és kínai negyede, vagy a 82. utca körüli egykori magyar részből megmaradt néhány intézmény és bolt. A keresztény és az ázsiai betelepülők idővel továbbmentek, második-harmadik generációjuk általában már feloldódott a befogadó társadalomban. De mi a helyzet a muszlimokkal?
BEILLESZKEDÉSI VÁLSÁG
A II. világháború utáni munkaerőhiányt számos európai ország vendégmunkások toborzásával orvosolta. A dél-európai munkaerő elapadása után, 1963-tól már törököket is verbuváltak, akiknek az elhelyezéséről kezdetben a foglalkoztatók gondoskodtak. Az első generáció még kifejezetten dolgozni jött, tagjai olyan munkákat végeztek, amelyeket az őslakosok nem szívesen vállaltak. Akkor azt gondolták, hogy a vendégmunkások idővel hazamennek. Ahogy Max Frisch német író már 1965-ben megjegyezte: „Vendégmunkásokat hívtunk és emberek érkeztek!” A jövevények zöme gyökeret eresztett, maga után hozta a családját, s a baloldali és zöld kormányok által felkínált lehetőséggel élve idővel állampolgárságot is szerzett.
Azt Thilo Sarrazin német író könyveiből tudjuk, hogy a muszlim bevándorlók második-harmadik generációja már nem nagyon dolgozik a termelésben. Rossz iskolai átlaguk miatt köztük több a munkanélküli és a segélyen élő. A hiányszakmák szakemberei helyett többségük az alacsony hozzáadott értéket termelő szolgáltató szektor proletariátusa tagjainak a számát növeli, kebabos, zöldséges, fodrász vagy Uber-taxis.
A német és osztrák szociális statisztikát elnézve az őslakosok után a szírek és az irakiak közül kapnak arányaiban a legtöbben segélyt. Ez három évvel a tömeges beáramlás után és az integrációra elköltött eurómilliárdok láttán siralmas eredmény.
Őket a már egy évtizede ott élő törökök és bosnyákok követik, ami a sokat dicsért német és osztrák duális szakképzési modell teljesítőképességének a kérdését is felveti.
MIGRÁNSGETTÓK
A nyugati társadalommodell ugyanis abból indul ki, hogy a (jelenleg havi 426 eurós német) szociális segélyhez képest szakképesítést igénylő munkával átlagban háromszor-ötször többet lehet(ne) keresni.
A német mintánál maradva azonban a segély mellé szociális bérlakás és számos természetbeni juttatás is jár, míg a nettó két-háromezer eurós átlagjövedelemből csak a lakbérre legalább öt-hétszáz eurót kellene kifizetni. Ebben a környezetben alakultak ki a nagyvárosok peremén és néha közepén olyan városrészek, ahol idővel többségbe kerültek a bevándorlók, különösen a muszlimok. Svédországban Stockholm Rinkeby kerülete, Malmö és Göteborg egyes részei számítanak no-go zónának. Donald Trump amerikai elnököt kinevették, amikor tavaly februárban a migránsok által élhetetlenné tett Svédországról beszélt, ám nem sokkal kijelentése után a migránsbandák megtámadtak és feldúltak egy rendőrőrsöt, ahová kábítószer-kereskedelemmel gyanúsított társukat vitték.
Nem csak Svédországban égtek az idén napokig az autók, amelyeket sötétedés után lófráló fiatalok gyújtottak fel. Ebben az évben a német nagyvárosokban is már legalább 250 gépkocsi vált a lángok martalékává.
AZ UTCA TÖRVÉNYE
Az angol nagyvárosok közül London fordult át a legjobban, melynek pakisztáni származású főpolgármestere szerint a terrortámadások a nagyvárosi élet szerves részét képezik, és amelyek felszámolására még évtizedeket kell várni.
A 2015-ös párizsi és brüsszeli események is azt jelzik, hogy a bűnözés, az erőszak és a terror a no-go zónákból indul ki. Ezekbe a városrészekbe a rendőrség csak csapaterővel merészkedik, ami megkérdőjelezi az állam erőszak-monopóliumát. Ez év nyarán a német Ellwangenben egy kitoloncolásra váró afrikai migráns előállításához kétszáz rendőr kellett, ami sokkolta a jogkövető németeket.
Ahol az állam jogszabályai nem működnek, ott az utca törvénye az úr. A no-go zónák jól mutatják a tömeges bevándorlás és az ebből eredő lakosságcsere káros hatásait. A rossz iskolai eredmények elzárják a fiatalok többségi társadalom felé vezető útját, így dönteniük kell: vagy elmennek rosszul fizetett napszámosnak a szolgáltatóiparba, s hónapról hónapra élnek, vagy beállnak bűnözőnek.
A 4 tömb című német tv-sorozat pont erről szól, bepillantást enged a Berlin négy háztömbjéért és az ehhez kötődő bevételek ellenőrzéséért egymással harcoló bűnbandák hétköznapjaiba. A kilátástalanság elől a gangekbe és bűnözői családokba menekülő fiatalok szó szerint élet-halál harcot vívnak egymással. A délszláv háború poklából érkező szerbek, bosnyákok és albánok elkergették a német bűnözőket, majd jöttek a halállal mindennap farkasszemet néző csecsenek, libanoniak és afgánok, akik elődeiknél könyörtelenebb módszerekkel osztják újra a piacot.
ÚJ TAKTIKA
A német rendőrség alulfizetett és a politikai korrektség kalodájában vergődő nyomozói semmit sem tehetnek ellenük. A börtöntől általában jól fizetett ügyvédek mentik meg a lebukott klántagokat, ha mégsem, büntetésük letöltése után ott folytatják, ahol abbahagyták. A család közben gondoskodik a rokonokról. A bűnözőket „haza” sem lehet küldeni, a kitoloncolást a szocialista és a zöldpárti politikusok mellett a nagy egyházak is ellenzik.
A német hatóságok a no-go zónák urai ellen új taktikát választottak. Újabban a formálisan segélyen élő bandavezérek ingatlanaiban razziáznak, ahol nagy értékű autókat, aranyat és készpénzt foglalnak le, ebből fedezve a segéllyel való visszaélés és más jogsértések miatt kirótt bírság összegét.
A no-go zónák legnagyobb veszélye a bűnözés mellett az iszlám fundamentalizmus terjedése. A szaúdi, katari és török pénzekből finanszírozott imámok a mecsetekben és a börtönlátogatásokon radikalizálják a lebukott bűnözőket, akik közül idővel sokan terroristává válnak.
A gangért való esetleges halál helyére a biztos mártíromság lép. Ebben a modellben a hátramaradt rokonokról nem a család, hanem egy alapítvány gondoskodik. A no-go zónák uralmáért így a klánok mellé az iszlám fundamentalisták is bejelentkeztek.
