FRANCIA–OLASZ VISZONY
„Quod licet Iovi, non licet bovi” – különös, hogy éppen Matteo Salvini olasz belügyminiszter az, aki itáliai politikus létére nem ismeri a latin frázist, hogy amit szabad Jupiternek… Márpedig – a klasszikusoknál maradva – Caesar szülőföldjének a sarja most már biztos, hogy átlépte a Rubicont. Az Északi Liga elnöke, akit nyugodtan nevezhetünk Olaszország új erős emberének, kijelentette: létrehozza a Ligák Európáját, egy az egész kontinenst átfogó, civil, „szabad és szuverén mozgalmat” azon pártokból és szerveződésekből, melyek meg akarják védeni népüket és határaikat – idézi a Politico című portál.
IDEJE VOLT CSELEKEDNI
Az olasz politika frissen színre lépett fenegyereke a napokban szellemes érveléssel védte meg Emmanuel Macron francia köztársasági elnökkel szemben Orbán Viktort. Salvini szerint nem a magyar kormányfő a rossz fiú, mert nem fogad be háromszáz migránst, hanem Macron, aki nem akar átvenni Olaszországtól kilencezret. A belügyminiszter kijelentette, hogy a 2019-es európai választás nem más, mint egy referendum. Dönteni kell az elitek, a bankok, a tőke, a tömeges migráció, a bizonytalanság Európája, valamint a nemzetek, a munka, a biztonság, a családok és a (biztos) jövő Európája között. Bár Salvini tervezett mozgalma egyelőre igencsak embrionális állapotban van, s a francia államfő már tavaly beizzította a választást is nyerő La République En Marche! szerveződést, melyhez még európai koordinátort is kijelölt (Macron EU-s embere – Figyelő, 2018/10. szám), mégis érezhető a dermedt félelem, amely a tetemrehívás elhangzását követte.
Az olasz politikus korábban is képes volt tabukat döntögető kijelentéseket tenni, nemrég például Oroszországot nevezte a Nyugat legfőbb szövetségesének a terrorizmus elleni harcban. Teheti, hiszen az európai porondon is megerősödve került ki abból a hisztériakeltéstől kísért vitából, mely a több mint félezer újabb migránst az Aquarius hajóról partra özönleni nem engedő római kormány és Párizs között zajlott. A tömegesen fosztogató, romboló bevándorlócsoportokkal torkig lévő olasz választók által megtámogatott Salvinit kezdik úgy emlegetni – ahogy erre a Courrier international is ráerősített –, mint „valós” kormányfőt.
Természetesen a tenger szeszélyes változásainál gyorsabb ütemben színt és kormányt váltogató olasz politikában semmi sem tart örökké, sőt persze túl sokáig sem; még bizonytalan, hogy valóban hosszabb ideig a felszínen tud-e maradni a veszélyes vizekre hajózó Salvini.
A VÉRES KEZEK MOZGALMA
A belügyminiszter ellen már tüntetések szerveződnek; az Európa különböző szegleteiből minden héten összedobolható hivatásos aggódók most éppen vörösre festett tenyereket felmutatva demonstráltak, gyilkosnak nevezve az olasz kabinet menekültpolitikáját. Ez a hangulatkeltés azonban nem tűnik hatásosnak, hiszen az embereket megosztják a menekültáradat naponta tapasztalt hatásai. Bár a francia és az olasz sajtó is igyekszik Salvinit olyan személyiségként beállítani, aki „felrázta és megosztotta Itáliát”, mint címében a Le Parisien fogalmaz, mindenki tudja, hogy nem a politikus, hanem az általa megnevezett jelenség az, amely megosztó. A lap munkatársa szép számmal talált olyan itáliai polgárokat, akik bizony háborogtak azon, hogy 28 tagállama van az EU-nak, mégis ők egyedül néznek szembe a migránsözönnel. Volt, aki kijelentette, hogy az élet „elég kemény” a jövevények között. Igaz, mások rasszistának vagy éppen felelőtlennek aposztrofálták a belügyminisztert.
Salvini késhegyig menő vitába keveredett legfőbb kritikusával, Roberto Saviano olasz íróval, a Gomorra szerzőjével is. (A könyv a nápolyi maffia tevékenységéről szól, és nagy vihart kavart az országban – a szerk.) A politikus becsületsértéssel vádolja az írót, s kilátásba helyezte, hogy megszünteti azt a rendőri védelmet, amely a Gomorra megjelenése óta megilleti. Az ügy előzménye, hogy a migránspárti irányzattal rokonszenvező író – a vízbe fúltak okán – egy Twitter-bejegyzésében az alvilág miniszterének nevezte a belügyi tárca vezetőjét.
Kérdéses, hogy mennyire népszerű mostanában Franciaországban Alexandre Dumas híres regénye, A három testőr. A könyv annak kapcsán jött elő, hogy Macron legújabb botrányával összefüggésben három rendőrt őrizetbe vettek, mivel a közegek ellopták azokat a helyszíni felvételeket, melyek Alexandre Benalla, az államfő egyik biztonsági embere bűnösségét bizonyították. Ennek nyomán sokaknak eszébe juthatott a három agyafúrt testőr és a királyné nyakékének a története. Ott is lopásról volt szó a jó cél, a királynő becsületének megmentése érdekében. A mostani esetben azonban meglehetősen kétesek az indítékok. Benalla személyesen, civil ruhában, ám a rendőrség védősisakjának inkognitóját felhasználva vett részt egy tüntetésen, ahol a rendfenntartók soraiban brutálisan bántalmazott több demonstrálót. A botrány alapjaiban rázta meg az Ötödik Köztársaságot.
„Az egyedüli felelős én vagyok” – ismerte el Macron némi hallgatás után, képviselőtársai és a miniszterek előtt. Könnyen lehet, hogy ez volt a francia államfő őszödi beszéde, ugyanis állítólag már május elején értesült a történtekről. Az ügy nem sokkal azután vált ismertté, hogy kiderült: az elnök tudtával transzvesztitaparádét tartottak az Élysée-palotában. Bár a szakszervezetekkel szembeszálló reformjait támogatja a francia értelmiség, beleértve annak konzervatív szárnyát is (Új jakobinus korszak következhet – Figyelő, 2018/22. szám), a franciák többsége elutasítja Macron politikáját. A Le Figaro című lap felmérése szerint a választók 59 százaléka tartja alkalmatlannak posztja betöltésére, ami negatív rekord mindössze tizenöt hónappal a megválasztását követően.
BÉKLYÓBAN
Macron tehát azon a fronton nyit, ahol otthon érzi magát, és még van muníciója. Az európai politikai színtéren komoly hadműveletekbe kezdett a küszöbönálló európai választások előtt. Megbízta Christophe Castanert, az En Marche! vezetőjét, hogy gyűjtse össze a kontinens azon személyeit, pártjait és mozgalmait, melyek potenciális támogatóik lehetnek. Ilyen például Matteo Renzi volt olasz középbalos kormányfő vagy a spanyol Ciudadanos párt. A francia államfőt a Le Figaro a megkötözött Gulliverhez hasonlította. S valóban: Macron közéleti botrányai ugyan nem olyan súlyúak, hogy megbukjon, ahhoz viszont elegendők, hogy ne tudjon áttörést elérni a francia bel- és az uniós külpolitikában.
Borítófotó: Matteo Salvini olasz belügyminiszter a választási győzelem éjszakáján. Többek szerint ő az igazi kormányfő
