– „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, csókolom őket és üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük” – ezt a mondatot idézted a nyáron Nagy Lászlótól, aki halála előtt üzent így az utókornak. Szerinted lesz emberi arcuk a száz év múlva élő utódainknak?
– Nagy László már a 70-es években eltöprengett azon, hogy száz év múlva lesz-e még emberi arcuk az utána élőknek. Abból a százból eltelt azóta negyven. Ha most Nagy László feltámadna, erősen eltöprengene, hogy milyen arcunk van.
– Milyen arcunk van?
– Amikor ezen gondolkozom, mindig van bennem egy furcsa félelem, hogy én is csak egy öregember lettem, aki nem érti a világot és rettegéssel nézi a mai fiatalokat. De azt gondolom, hogy a mi arcunk már rosszabb. Nem a szokásos generációról generációra lezajló ügyről van szó, mert azért mindig volt valami kulturális háló, amely összefogta a nemzedékeket. De most először érzem azt, hogy ez a kulturális háló szétszakadt. Már olyan szakadék van, amely nem ugorható át. Ha egy történelmi párhuzamot kellene hozni: egy a felvilágosodás korában élő francia nemes vagy pap érezhette úgy magát a jakobinus diktatúra idején, mint ahogy én nézek most erre a világra. Nem véletlenül említettem a jakobinus példát. Fritz Tamás írásával egyetértek, amelyben azt boncolgatja, hogy a XX. század két, társadalommérnökök által kitalált világmegváltó és mérhetetlenül agresszív szellemi próbálkozása, a nácizmus és a kommunizmus után most elérkeztünk a harmadik szellemi kísérlethez, a liberalizmushoz. Ez az eszme még nem produkált hullahegyeket, s feltehetőleg nem is fog, de pont ugyanazt csinálja, mint elődei: ellentmondást nem tűrően megálmodott egy társadalmat, és ha törik, ha szakad, a valóságot ehhez akarja igazítani.
– Totális ideológia lenne?
– Úgy tűnik. Ugyanakkor szerintem nem tudja véghezvinni, amit szeretne, még átmenetileg sem. Mert úgy vélem, nemcsak mi érezzük, hogy itt valamiféle végzetes törés felé haladunk, hanem a társadalmak többsége is így van vele. S bár számos tekintetben diktatúra van, liberális diktatúra, szerintem ezt nem lehet az idők végezetéig fenntartani, változni fog minden.
2013. október 23-án. Kezdetektől a Békemenet egyik szervezője
– A kommunizmusnak és a fasizmusnak egy társadalmi rend erőszakos megváltoztatása volt a célja. Mi a liberalizmusé?
– A mai liberalizmusnak valami teljesen torz képe van a szabadságról. És ez a diktatúra ennek a torz szabadságértelmezésnek a megvalósítására irányul. A mai liberálisok két dimenzióban gondolkoznak. Az egyik a szabadság elvont értelmezése: ők úgy gondolnak rá, hogy az egy abszurdum, amit soha nem lehet a maga teljességében megvalósítani. De az emberi életnek az a célja, hogy ezt megkísérelje. A másik dimenzió az ego. Szerintük a közösség, a család gátja az abszolút szabadság megvalósításának. Hát még a nemzet. Ezeket le kell bontani, s az egyént szükséges valami piedesztálra emelni. Ezen a két síkon gondolkoznak, és ezt akarják létrehozni. Míg mondjuk egy nem ilyen beállítottságú embernek még minimum két dimenzió létezik a fejében. Az egyik, hogy „nem vagyok egyedül, hiszen vannak kötődéseim, anyám, apám, a családom, azok a hagyományok, amelyekben felnőttem és amelyeket tovább kell adnom”. Ha pedig valaki még Istenben is hisz, az eleve egy egyedi dimenzió.
– Kicsit úgy hangzik, mintha a liberalizmus az emberi természet ellen folytatna háborút.
– De a kommunizmus meg a nácizmus nem azt tette? Dehogynem! Ám normális körülmények között az ember alapvető természete nem az, hogy valakit pusztán azért kiirtunk, mert más fajtájú, mint mi. A kommunizmus esetét nézve pedig szintén nem az az ember természete, hogy mindenki egyenlő, minden értelemben. Ahogy elmész egy iskolába, ott rögtön kiderül, hogy okosabb, ügyesebb, szebb vagy, mint a másik. És onnantól kezdve már nem vagy egyenlő. A felvilágosodás egyik tételét, hogy születésétől mindenki az, aláírom. De aztán elmúlik az első pár év, s megszűnik az egyenlőség.
– Meghaladható a felvilágosodás eszméje? Mi van a liberalizmus után?
– Valóban a felvilágosodással kezdődtek a bajok. Ugyanis az volt az első pillanat, amikor az ember elhitte önmagáról, hogy mindenek felett áll. Ha már a reformáció 500. évfordulója van: ez az ötszáz esztendő pontosan ennek a folyamatnak egy gyönyörű tükre és lenyomata. Ötszáz évvel ezelőtt történik valami, ami alapvetően meg akar reformálni egy egyházat. Sose felejtsük el: Luther Márton a sokadik nagy reformátora a katolicizmusnak. Csak az elődei még egyházon belül tudták tartani a balhét. De a változtatás iránti igény 1517-re már akkora lett, hogy onnan nem volt visszatérés. Azonban Luther nem akart egy új egyházat, csak reformálni óhajtott. Azt akarta, hogy a katolikus hit térjen vissza a gyökereihez. De Luther előtt 15 évvel, 1502-ben Peter Henlein elkészítette a nürnbergi tojást. Ami valójában a világ első zsebórája. Itt kezdődik minden. Ez a polgárság első apoteózisa. Az idő. Ez az a pillanat, amikor az idő elveszíti a szakralitását. Ami az egész életünket elkezdte összerombolni. És jön a protestáns polgár, a mellényzsebben az órájával, a predesztinációval. Vagyis: már nem az a dolgom ezen a földön, hogy valahogy leéljem ezt a nyomorult kis életemet, s majd üdvözüljek odaát. A predesztinációból az következik, hogy az a dolgom a földi életben, hogy szorgalmas legyek, dolgozzak és boldoguljak. Ez hozza magával a felvilágosodást. Reformáció nélkül nincs felvilágosodás. Felvilágosodás nélkül pedig nincs liberalizmus. De ha megnézzük ezt az ötszáz esztendőt, két évszámot lehet kiemelni. Az egyik 1717. Londonban, egy ivóban megalapítják a világ első szabadkőműves nagypáholyát, amelyik először veti fel a szekularizáció gondolatvilágát, ami aztán szárba szökken. Ennek a századnak a végén, az őrjöngő jakobinus diktatúra közepén Franciaországban betiltják a vallást. Bezáratják a templomot és megtiltják, hogy a halottak emlékére kereszt alakú fejfát állítsanak. Ez ellen tör ki a lázadás Nyugat-Franciaországban, és a jakobinusok ötvenezer francia parasztot mészárolnak le. De ez csak egy nagyon fontos előfutára a következő 17-es dátumnak. 1917, Oroszország: létrejön a világ első bolsevik, istentagadó állama. Nem véletlen, hogy a bolsevikok a jakobinusokat tekintik szellemi-lelki elődeiknek. 1917 óta most telt el száz év, és nézzünk körül a világban! Ma a nyomorult nyugati ember abban látja az élet értelmet, a boldogulásnak és a szabadságnak a felsőfokát, hogy legyen egy harmadik végcél, amire az a jel van kitéve, hogy se nem kisfiú, se nem kislány. Lehet azt mondani, hogy ez a szabadság, de szerintem ez nem az, hanem elmebaj. A gond ott kezdődik, amit Madách Imre már Az ember tragédiájában megírt: ha az embernek elég ideje van, a világ legcsodálatosabb eszméjéből is elmebajt csinál.
A Fidesz 21. születésnapján orbán viktorral a bibó kollégiumban. A 37 alapító tag közül ketten a képen
– Hogyan lehet vége ennek az ötszáz éves folyamatnak?
– Az egyetlen menekvésünk, ha „visszarégiesülünk”.
– De mi régiesítjük majd vissza magunkat, vagy minket fognak visszarégiesíteni azok a népek, amelyek nem mentek keresztül a felvilágosodáson?
– Ha erre keressük a választ, akkor kezdjünk el örülni annak, hogy a második világháború után a falnak a rosszabbik végén éltünk le négy évtizedet. Én azt látom, hogy a remény itt maradt meg. És ezért nekünk alaposan meg kellett szenvedni. Azt a negyven évet, amelyet lehúztunk mi, kelet-közép-európai kisebb-nagyobb népek, nem kívánom senkinek. De ennek most van a jutalma. Ugyanis mi még nem veszítettük el teljesen a józan eszünket. A nyugati világ a jólétben tökéletesen eltűnik. Az ottani jólétből és a teljesen eltorzult liberális felfogásból következően egy dolog biztos: a nyugati ember mára azt a két alapösztönét veszítette el, amely nélkül a föld egyetlenegy élőlénye sem tud fennmaradni: a fajfenntartás és az önfenntartás ösztönét. Nézzük meg a népesedési helyzetet egész Európában, mert ez már minket is vastagon érint. De legalább mi már dolgozunk rajta, hogy visszahozzuk. Önmagában érdekes és tragédia, hogy anyagi ösztönzőkkel kell rávenni embereket arra, ami egyébként a legősibb bennünk lévő ösztön, hogy reprodukáljuk önmagunkat. De mi legalább próbálkozunk vele. Nyugaton nem is merik ezt megpróbálni, mert a liberálisok elharapnák a torkukat. Önfenntartási ösztön. Az bennünk megmaradt. A fal rosszabb oldalán megpróbáltatottként talán most szeret minket a Jóisten, mert ezt meghagyta. Érezzük még a veszélyt. Látjuk, felfogjuk és tenni akarunk ellene.
– Nyerhetünk ebben a küzdelemben, vagy maga a küzdelem az ajándék?
– A cél e küzdés maga – mondja Madách is. De önmagában már az is ajándék, hogy küzdünk, mert ez azt jelenti, hogy felismertük: van veszély. És győznünk kell. Puzsér Róbert nemrég azt írta, hogy ma Brüsszel Róma, Moszkva Bizánc, és a nemzeti szuverenitást egyedül Orbán Viktor képviseli, teljesen feleslegesen. Ez az alaptétele Puzsérnak. Úgy tűnik, fején találta a szöget, csak nem úgy, ahogy ő gondolta. Mert valóban: Brüsszel Róma, méghozzá az V. század közepi, mert 25 perc múlva össze is fog omlani a birodalom. És nagyon félve súgom meg, hogy Bizánc ezer évvel élte túl a Nyugatrómai Birodalom bukását. Ez nem jelenti azt, hogy teljes mértékig Moszkva felé kell fordulni, de bejelentkeztünk a Keletrómai Birodalom címre. S ami talán a legfontosabb – amit ezer éve tennünk kellene Európa közepén, a kisebb-nagyobb nemzeteknek –, hogy mindig is össze kellett volna fognunk a nagy birodalmak ellenében. Ehhez képest ezer esztendőn keresztül kijátszottak minket egymás ellen a nagy birodalmak. De most úgy tűnik, hogy össze tudunk fogni. A közösen felismert veszély valahogy összehozott minket. Ha ez így tud maradni, akkor egyszerűen muszáj lesz megnyernünk ezt a háborút. Ha nem tudják szétverni a V4-eket, ha nem tudják leválasztani rólunk a lengyeleket, akkor nyertünk.
– A múlt és a jelen után térjünk rá egy kicsit a jövőre. Kiket kellene olvasnia az új generációnak?
– Nehéz erre válaszolni, mert ki az, aki ma szokott olvasni? De legalább azokat a gesztákat és krónikákat kellene legalább részben ismerni mindenkinek – Anonymustól kezdve Kézai Simonon át akár Szalárdi János Siralmas magyar krónikájáig –, amelyekről a marxi oktatáspolitika korábban elmagyarázta, hogy ezek nem igazak. Holott rengeteg igazság van mindegyikben. De ami még ennél is sokkal fontosabb: egy nemzetről a balladái, a mondái, a saját magáról alkotott hiedelmei ezerszer többet elmondanak, mint a puszta történelmi tények. A magyar mondavilág és népi mesevilág sok örök szimbólumot tartalmaz. Hogy is kell fellépni az égig érő fa tetejére? A legkisebb fiú felül a griffmadár hátára s betárazza a bort és a húst, mert a griffmadarat etetni és itatni kell. De az utolsó pillanatban mindig elfogy. És akkor a saját combjából kell, hogy kanyarintson. Tehát az önfeláldozás árán mégiscsak üdvözül. De a történelmünkből minden benne van Kohlhaas Mihály és Ludas Matyi történetében is. Mit csinál Kohlhaas Mihály, amikor jogtalanság éri? Elmegy mindenhová, hogy jogi orvoslatot találjon. A fejedelemhez, a földesúrhoz, a királyhoz, mert az a megingathatatlan hite, hogy ha jogtalanság ért, akkor azt a joggal helyre tudom állítani. Nem adja fel. És csak akkor bolondul meg, amikor nem kap elégtételt. A mi Ludas Matyinknak eszébe jut bárhol orvoslatot keresni, amikor igazságtalanság éri? Dehogy! Rögtön eldönti, hogy háromszor össze fogja verni Döbrögit. Ebben is nagyon mély szimbólumok vannak és a túlélés. Ha már a szimbólumoknál tartunk, itt vannak a váteszeink. Ady Endre. Adynak az egész életműve arról szól, hogy mi egy rettenetes, veréshez szokott, pusztuló, hülye faj vagyunk, amelynek Mohács kell. És el kell olvasni az Ősmagyart. S abból egy kicsit másik Ady jön le, egy másik világkép. A maga iszonyatos keserűségével és szinte érthetetlen szimbólumaival egyetemben. De ott van még a Himnusz is. Ha egy kicsit belegondolunk, a mi himnuszunkban mi van leírva? A vég. Nem csak az első versszak, amelyet énekelünk. Az egyik későbbi versszakban így fogalmaz Kölcsey: „S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréböl, / Kínzó rabság könynye húll / Árvánk hő szeméböl.” Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy minden áldozatunk tök hiábavaló. Mi megdögölhetünk reggeltől estig, de ebből sosem lesz szabadság, mert sosem értünk el semmit. És ez a mi himnuszunk!
– Nem lehet, hogy a mítoszaink teremtő erejűvé válnak? És jó, ha ezeket a sorokat olvassuk, énekeljük?
– Vékony jégen járunk. Szerintem tökéletesen igaza volt Kodály Zoltánnak, aki azt mondta Rákosi Mátyásnak, amikor felkérte egy új himnusz megírására: „Átkozott legyen az a magyar, aki ezt megteszi!” Elképzelhetetlennek tartom arra ezt a nemzetet, hogy egy kis pattogós, amerikai típusú himnuszunk legyen. Nem ilyenek vagyunk. De ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mindez jó-e, ezen már el lehet gondolkozni. Minden egyes alkalommal, mikor elénekeljük a Himnuszt, még ha győzünk is, elsiratjuk magunkat. Ez egy furcsa paradoxon, de hát ilyenek vagyunk.
– Térjünk át a hétköznapokra! Hogy bírod azt a hihetetlen szellemi sivatagot, amely ma jellemzi a politikát? Hiszen a napi politikai közeg szellemileg manapság nem túl stimuláló.
– Ez így van. Egyszerű, mint egy faék. Hogy bírom? A cinikus válaszom: ez a munkám. A nem cinikus válaszom meg az, hogy nehezen. Választási kampányról választási kampányra megfogadom magamnak: a következőt már nem csinálom végig, visszatérek az irodalom világába. De aztán mindig úgy érzem, hogy egy végső, nagy küzdelemre kell felhorgadni, újra és újra.
– Mi a tét 2018-ban?
– A kötelező mondat minden választás előtt, hogy sorsdöntő választás előtt állunk. Ez többnyire semmit sem jelent. De most igen. Most az a tét, hogy ez az ország megmarad-e olyannak, amilyennek ezt megörököltük és ahogyan tovább akarjuk adni. Én nem szeretném azt hallani 10-15 év múlva bármely magyar szájából, hogy „én voltam az utolsó generáció, aki még magyar életet élhettem”. Ez a tétje a választásnak, semmi egyéb.
NÉVJEGY
1963-ban született Budapesten
Író, újságíró, publicista
Első könyve a Tündértemető
2016-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét
