A szlovákok 67, illetve a csehek 68 százaléka továbbra sem tudja megbocsátani a politikusoknak azt a döntést, hogy Csehszlovákiát népszavazás nélkül választották ketté, s mindkét ország lakosságának a 46 százaléka negyed évszázad után sem tartja helyes lépésnek a különválást – derül ki a pozsonyi Közéleti Kérdések Intézete és a prágai Közvélemény-kutatási Központ friss felméréséből.
Huszonöt évvel ezelőtt a válást a szlovákoknak alig a harmada kívánta, és azóta is foglalkoztatja a történészeket, szociológusokat, hogy mi vezetett el a szakadásig.
Annak idején Csehszlovákiát úgy hozták létre, mint a „csehszlovák” nemzet államát. Erre elsősorban azért volt szükség, hogy a vezetők (Masaryk és Beneš) a nyugati politikusok előtt indokolhassák, miért kell a szlovákok által is lakott teljes Felvidéket elcsatolni Magyarországtól. Másrészt az is nyilvánvaló volt, hogy az akkoriban legfeljebb kétmillió szlovák mellett több mint 3,2 millió német lakosa is lesz az új országnak (a magyarok számát – a Kárpátalján élőkkel együtt – egymillióra becsülték), tehát ilyen alapon nem lehetett kizárólag a csehek és a szlovákok saját államának tekinteni azt.
Csehország az egykori Osztrák–Magyar Monarchia gazdaságilag egyik legfejlettebb térsége volt: itt koncentrálódott a birodalom ipari termelésének több mint 60 százaléka. 1918 után a mai Szlovákia területén sok gyárat bezártak vagy Csehországba telepítettek át, de a közigazgatást is részben cseh hivatalnokokra bízták. Ugyanakkor a szlovák autonómiatörekvéseket is igyekeztek elnyomni, ami egyre nagyobb ellenérzést váltott ki az utóbbi népcsoportban. Nem meglepő, hogy 1939. március 14-ét követően, amikor létrejött az első önálló szlovák állam, a cseh hivatalnokokat és tanárokat szó szerint kiűzték a Felvidékről. A hitleri Németország vazallusának számító szlovák bábállamot az mentette meg az 1945 utáni felelősségre vonástól, hogy a csehek ismét a közös országba integrálták, s az újjáalakított Csehszlovákia a győztes országok sorát erősítette. Igaz, ennek egyik ára Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolása volt, a másikat pedig 1948 februárjában, a kommunista puccs után kellett megfizetni, amikor az ország más kelet-európai államokkal egyetemben negyven évre szovjet fennhatóság alá került.
Az 1968-as prágai tavasz (a kommunista párt, a gazdaság és az állam demokratizálását célzó, ám a szovjet tömb által katonai beavatkozással megsemmisített reformkísérlet – a szerk.) egyetlen kézzelfogható eredménye a kommunista Csehszlovákia föderatív állammá való átalakítása lett. Így Szlovákia nagyobb mértékben szólhatott bele az ország ügyeinek intézésébe, de ez egyáltalán nem mutatkozott „áldásosnak”, mivel a kommunista párt legfelső vezetésében a szlovákság számarányát jóval meghaladó mértékben voltak jelen azok a neosztálinista szlovákok, akik levezényelték a „normalizációként” elhíresült, a pártot és a társadalmat egyaránt sújtó tisztogatásokat.
Az 1989-es bársonyos forradalom ismét felerősítette azokat a szlovák nacionalista hangokat, amelyek nemcsak nagyobb önállóságot, hanem az állam ügyeinek „egyenrangú” irányítását is sürgették. Amikor Václav Havel államfő kezdeményezésére Csehszlovák Köztársaságra változtatták az ország addigi nevét (Csehszlovák Szocialista Köztársaság), a szlovák politikusok tiltakoztak, és egy kötőjel beszúrását követelték (Cseh-szlovák Köztársaság), amit viszont a csehek nehezményeztek. Ez volt az ún. kötőjelháború. Végül salamoni döntés született, s az államot Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságnak nevezték el.
Az 1989-es rendszerváltás azonban sok olyan következménnyel járt, amely főleg északi szomszédunkat érintette hátrányosan. A keleti piacok összeomlása miatt számos szlovákiai gyár nem tudta értékesíteni a termékeit, sok ember az utcára került. Míg Csehországban akkoriban csak 4,1 százalékos volt a munkanélküliség, Szlovákiában elérte a 11,5 százalékot. Meghatározónak tűnt az is, hogy a cseh közgazdászok között jóval többen ismerték a piacgazdaság működését, s széles körű nyugati kapcsolataik is voltak, míg Szlovákiában a közgazdászok nagy része még a szocialista tervgazdálkodás módszereinek fogságában vergődött. A prágai politikai elit, jóllehet látszatra az ország egységét hirdette, tudatosította, hogy elsősorban a nemzeti érzelmeket meglovagló szlovákiai pártok minden lehetséges módon az országrész teljes körű szuverenitására törekednek, önálló nemzeti jelképekkel, bankrendszerrel, külpolitikai képviselettel stb. Némelyek felvetették a konföderáció lehetőségét is, de ez igazán egyik félnek sem volt ínyére.
A közvéleményhez csak kósza információk jutottak el, és sokan abban bíztak, hogy a kettéválásról végérvényesen egy referendum dönt majd. Eközben viszont a bennfentesek titokban már arra készültek, hogy az addig használatos közös bankjegyeket speciális cseh, illetve szlovák matricákkal jelölik meg, sőt már számolgatták az átváltási árfolyamokat is, mivel a „cseh korona” eleve erősebbnek ígérkezett. Egyébként ezeket az okmánybélyegeket egymástól függetlenül mindkét fél Argentínában rendelte meg, még 1992 kora nyarán. Az 1992 júniusában megtartott parlamenti választásokon Csehországban a jobboldali Polgári Demokrata Párt (ODS) győzött, amelynek a programjában ez a tömör megfogalmazás is szerepelt: „Közös államot vagy szétválást.” Szlovákiában az önálló állam gondolatával „kokettáló” nacionalista pártok (a Vladimír Mečiar vezette HZDS, a Demokratikus Baloldal Pártja és a Szlovák Nemzeti Párt) közel 60 százalékos eredményt értek el közösen, ezért senkinek sem lehetett kétsége afelől, hogy a két országrész előbb-utóbb végleg elválik. A választásokat követően még egy hónap sem telt el, és a szlovák parlament elfogadta a Szlovákia szuverenitását kimondó nyilatkozatot, majd 1992. szeptember 1-jén az ország saját alkotmányát is, amelyben északi szomszédunkat a szlovák nemzet önálló államaként határozzák meg; az itt élő nemzetiségek csupán a „futottak még” bekezdésben szerepelnek.
A két ország különválásának módjáról és részleteiről a reformközgazdászként ismert Václav Klaus cseh kormányfő és a jogász végzettségű Vladimír Mečiar szlovák miniszterelnök irányításával szakértőkből és vezető politikusokból álló küldöttségek tárgyaltak, s viszonylag rövid idő alatt sikerült megállapodniuk.
Az ügydöntő népszavazásra azonban nem került sor. Ennek számos oka lehetett. Ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy a két ország szétválása és a gyanúsan levezényelt privatizáció során hatalmas összegek tűntek el különböző politikusok, pártok és csoportok zsebében. Az újonnan kialakított cseh–szlovák határ mentén átkelőhelyek épültek sok-sok millió koronáért, de ezeknek a pénzeknek is eltűnt egy része, arról nem is szólva, hogy sejteni lehetett: valamikor, középtávon ezekre a létesítményekre már nem lesz szükség.
Az egykori Csehszlovákia iránt ma már inkább csak az idősebbek éreznek nosztalgiát, de a fiatalabb nemzedékek is kölcsönösen kedvelik egymást, habár nem gondolják, hogy a két országot ismét egyesíteni kellene. A szétválás körülményei azonban még sok válaszra váró kérdést vetnek fel, és az ügyleten busás haszonra szert tevő politikusok, illetve érdekcsoportok vagyonának eredetét sem kívánja igazán senki sem firtatni, noha nagy valószínűséggel sok szabálytalanságra vagy törvénysértésre derülne fény. A legtöbben úgy vélekednek, hogy a csehek gazdasági téren mindenképpen nyertesei, míg a szlovákok sok vonatkozásban a vesztesei lettek Csehszlovákia szétválásának, s bár a szlovákok büszkék a hazájukra, a csehországi életszínvonalat és az ottani demokrácia minőségét jobbnak tartják a hazainál.
Borítófotó: Vladimír Mečiar és Václav Klaus a hegyvidéki javorina szállóban, 1992 októberében. Klaus szerint ekkor már csak az apróságokról egyeztettek
