– Keresztény még Európa?
– Ez a földrész azért lehet ma olyan, amilyen, mert – úgymond – a kereszténység nevelte fel. Ennyi biztosan elmondható. A barbárok földje volt, ám a kereszténység megszólította, átformálta a gondolkodását, átalakította a szívét a századok során. Csakhogy mára valami elveszett. Ezért is fontos emlékeztetni arra, mi volt eredetileg ez az elhívó üzenet.
– Mire gondol?
– Az Isten elhívja az embert az emberré válás útjára, ami hivatásként jelenik meg és küldetéssé magasztosul. Ez jelenti az alapot. Vagyis nem „emberré leszünk”, hanem emberré válunk, hiszen csak az igazi ember képes hivatása betöltésére, a másik ember szolgálatára. Nem önmagának való ugyanis a létezésünk, az céltalanságot és értelmetlenséget jelentene, magányt. Ellenkezőleg: egymásnak teremtettünk, egymásra bízott bennünket az Isten. Megjegyzem, ez mindenkire egyformán igaz, a kereszténység csak felemelte a hit eszmei magasába mint kötelező elvárást.
– Ez azonban manapság, láthatjuk, nem feltétlenül népszerű gondolat. Az önmegvalósítás korát éljük.
– Beleszületünk a világba, amelyet gyermekként csodálatosnak látunk, majd felnőttként lehet kifutási eshetőség alattomos akadályokkal, lehet harctér győztesekkel és elesettekkel, öregkorunkban pedig legyőzhetetlennek ítéljük. Jó esetben elmondhatjuk, hogy kiteljesedett az életünk, de mert emberré válni csak a világ ellenében lehet, a mindenség gonosznak tartott erőivel vagy a történelmileg meghaladott struktúráival szemben, úgy tetszik, a világot „le kell győzni”, meg kell változtatni. Közben nem könnyű eligazodni, mert folyamatosan csak bonyolultabb lesz az élet.
– És az nem jó? Egyesek úgy hívják, haladás.
– Téves megfogalmazás. Közben a világ kérdéseket tesz fel, a lét kérdéseit, melyek halaszthatatlanok. Ilyen az eltömegesedés, mely a kapcsolatainkat terheli, szinte lehetetlenné teszi, hogy ember és ember, nép és nép békében éljen egymással. Ilyen a jéghideg erőszak, a bűnözés, amely a szellemi érdeklődés gyöngülése. Ilyen a technikai civilizáció, amely soha nem hitt reményekre jogosít fel, de a teljesítmények árnyékában pusztul teremtett örökségünk.
– A hívő ember tehát óhatatlanul szemben áll a „világgal”?
– Igen, de nem legyőzni, hanem meggyőzni akarjuk. Szeretettel, nem fegyverrel kell harcolni, a szeretet világosságában ugyanis elbizonytalanodik a csak emberi világ. Emberségünk mértékét önmagunkban hordozzuk, nem a külső intézményekben. Jézus Krisztus fölismerte ezt az ellentmondásos helyzetet, ezért figyelmét és orvoslását a belső emberre, a lélekre irányította. Krisztus tanítása, útmutatása nyomán jót kell tenni, különben nem lehetünk boldogok. A lélek embereivé kell válnunk. Tragikus, hogy egyre kevésbé figyelünk egymásra, szinte megszűnnek a kapcsolataink. Az élet igazi kalandja kijutni ebből a sötétségből, az önzés csapdájából, börtönéből. A megtérő szabadon megnyíló pályákra talál a világosságban, Istenben.
– Mi a rács, az akadály?
– A mai európai helyzet mutatja, hogy a világ kifejezetten Isten országa ellen van, pontosabban szövetkezett a Teremtő ellenlábasával, a diabolosszal, a rágalmazóval. Szomorú, de így van. Az emberi ország emberi ország marad, s aki azt gondolja, hogy létre tudja hozni a teljesen ép világot Isten nélkül, az átjátssza a világot a sátán, az ellenfél kezére. Ezzel a kísérlettel csak a lélek állítható szembe, amely a szolgálatban teljes. Az emberi csak akkor szolgálhatja üdvösségünket, ha Isten és ember közös történetében jelenik meg. Európa a maga útját járja az Úr nélkül, Krisztus nélkül, s megtűrtként vagy nemkívánatosként tekint a keresztény közösségekre.
– Miért jutottunk idáig?
– Már hivatkoztam arra: vannak, akik a hatalmi struktúrák módosításában magát a lényeget hiszik megváltoztatni. Csakhogy a világ, az ember lényegét a hatalmi rendszerekben nem lehet megragadni. A struktúrák időről időre átalakulnak, de ezek az ember legbensejét nem érintik, mert az ember minden hatás ellenére is szabad, a végtelenre nyíló, mert gyökerében erkölcsi lény. Emberségünk a mértékét önmagában hordja. Tud önmaga ellen is véteni, bűnt elkövetni, amivel magának árt. Így áll elő az a helyzet, hogy a külső körülményeiben egyre szabadabb ember – a politika mindig ezen a területen ígérget – belül erkölcsileg szűkölködik. Mint már említettem, Jézus Krisztus és a kereszténység felismerte ezt az ellentmondásos helyzetet, ezért figyelmét a belső emberre, a lélekre irányította. Jézus Krisztus és a kereszténység üldöztetésének ez a fő oka, mert minden világi hatalom ellene irányuló lépésnek tekintette ezt a kizárólagosságot, persze tévesen. Bebizonyosodott, hogy az Isten előtti felelősségét nem ismerő hatalom önkényes módon „emberanyagként” kezeli a népeket, így érdeke automatikusan ütközik az evangéliummal, amely az embert Isten teremtményeként értelmezi. Ma már látjuk: fegyverrel nem lehet legyőzni a világot. Az egyedül a szeretet világosságában veszíti el értelmét. Így a világban az egyetlen fontos lény az ember, s neki is egyetlen lényeges tette: a szeretete. Ennek a szeretetnek a forrása tárul elénk a húsvéti titokban. Figyeljünk fel erre, ha már ünnepre készülünk! Krisztus azzal, hogy Atyja kezéből szeretettel vállalta el a szenvedést és a halált, humanizálta az emberiségnek ezt a nagy problémáját – a szenvedés és a halál kérdését –, amire minden gondolkodó megoldást keresett, de nem talált. A Biblia ezt a búzaszem hasonlatával írja le. Halálmagból élet! Ez a megmentésünk titka, ami valódi misztérium. Ám az bárki számára keserű tapasztalat lehet, hogy akit nem szeretnek, akiért nem hoznak áldozatot, az a halálban marad, akit viszont szeretnek, akiért áldozatot hoznak, az él.
– Mondják, a hívő ember nem „korszerű”.
– A kérdés az, hogy ez a megállapítás elmarasztalás vagy dicséret akar lenni. Ha korunk szellemi áramlatait vesszük szemügyre, akkor a keresztények helyzete „sorsszerű”. A mostani állapotokra jellemző, hogy kettős fenyegetettségben létezünk mi, keresztények, akik a világban élünk, de nem a világnak élünk. Az egyik messianisztikus, vagy inkább idealisztikus. Ez a kommunizmusban és a nemzetiszocializmusban hódított. A másik a materializmus, amely a jóléti társadalom ábrándjában kísért. Noha mára a kommunizmusból és a nemzetiszocializmusból kiábrándultunk, s az emberiség megbélyegzi ezeket, mégis valamiképpen tovább élnek a XXI. században is, a szélsőséges liberalizmus eszméiben. Az ígéretek ígéretek maradtak. Naiv ábránd, hogy az önismeret, az önnevelés, a lélek „gyakorlatozását” sutba dobó ember a saját erejéből felküzdi magát egy jobb létre, avagy a történelmi fejlődés elhozza a megoldást. Ezt elérendő a XX. század ideológiai és kulturális harcában sokmilliónyian az életükkel fizettek. Mintha felednénk a történteket, a XXI. század megengedő, elszabadult, szélsőséges liberális eszméi rendteremtés címén kifinomult „fegyvertárral” gázolnak bele nemzetek, sőt földrészek életébe. A materializmus pedig a pillanatot állítja a középpontba, az anyagi szükségletek mindenekfelettiségét, a gondtalan anyagi helyzet, a jólét elérhetőségét. Ez esetben az egyén, az individuum kerül a centrumba, aki idegenként mozog a társadalomban. A másik emberben nem ismer társra, aki esetleg anyagi segítségre szorul, és minden esetben egyenjogú társ kíván lenni.
– A kérdés csak az: a közösség java és a közjó szolgálata említhető-e ez esetben?
– A materialista életszemlélet szóba sem hozza a jóllét kérdését, amely a testi-lelki-szellemi jó közérzetre utal, amely minden ember vágya, igénye, s amely nem anyagiak függvénye. A materialista a szabadság mámoros emlegetésével valójában független akar lenni. Fogalma sincs a szabadság valódiságáról, amely szabaddá tesz a jóra. Megtesszük a jót, amit megtehetünk.
– Mit kellene tennie konkrétan az egyháznak?
– A kereszténység húsvéti életforma. Krisztus felé fordulunk, Aki értünk emberré lett, szeretetből szenvedett és meghalt értünk. Arra tanít, hogy ne magunknak éljünk, s magunkat és egymást Isten szeretetébe ajánljuk, aki szeretetével nevel s önvesztésre felszólító odaadást provokál. Kérdezhetnénk, hol marad ebből az öröm. A szív öröme nem olcsó lelkesedés, hanem tisztánlátás, nem hangulat, hanem hűség, nem kiüresedett szó, hanem vallomás. Nem egy „új, másfajta” Krisztust kell hirdetni jelen világunkban, hanem ugyanazt a Jézust „másképpen” kell hordozni tetteinkben, jobban azonosulni Vele, egyben a világgal. A kérdés csak az: a bennünk lévő szeretet elegendő-e arra, hogy a világ hidegségében krisztusi meleget árasszon, amelyben az emberek növekedni kezdenek, mint növények a nap alatt.
Névjegy
Irgalmasrendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója, vezetője
1940. június 4-én született Győrzámolyban
1963-ban szentelték pappá
Volt tát-dorogi káplán, teljesített szolgálatot a Zugligeti Szent Család Plébánián, az Alkantarai Szent Péter ferences templomban a Ferenciek terén
1989-ben alapította meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot
