Milyen hatással van egy kiállításmegnyitó időpontja a munkatempójára?
Inspiráló. Szeretem, ha van előttem egy fix határidő. Deák Erika két évente rendez önálló kiállítást a galériához tartozó művészeknek, így tudtam, hogy nekem 2022-re kell készülnöm. Amúgy is dolgozom folyamatosan, de amikor ismerem a teret, ahova a képeim kerülnek, már abban is tudok gondolkodni, hogy másfél év terméséből melyik falra mit tegyünk. Volt olyan festmény, amelyik a szállításkor még fogott, ezért megkértem, aki előtte állt a megnyitón, hogy figyeljen, nehogy valaki véletlenül belesétáljon.
Mi a galerista szerepe egy művész életében?
Deák Erikával rendszeresen beszélünk a munkáimról, a terveimről, a kiállítás körüli teendőkről, a katalógus készítéséről. Abba nem szól bele, hogy milyen képeket fessek. Elfogadja az irányt, amerre tartok, de azon belül reflektál, kiemel számára izgalmas részleteket. Ha bizonytalan vagyok – például, hogy eleget tegyek-e egy csoportos kiállításra való meghívásnak – megkérdezem a véleményét. Nemrég megvett tőlem a Ludwig Múzeum egy festményt, ez is részben az ő tevékenységének az eredménye. Vásárokra viszi a művészeinek a munkáit, itthon és külföldön, s ezáltal olyan emberek is láthatják, akikhez lehet, hogy én, innen a műteremből nem jutnék el.
Érzi magán azt a nyomást, hogy minden kiállításra egy újdonsággal kell előállnia?
Nincs rajtam nyomás, de szeretek mindig kitalálni valamit. Bár úgy érzem, önmagukban az olaj-vászon festmények is elegendők – ha jók. A 2020-as kiállításomra két nagy acélszobrot készítettem, most pedig felhő alakú síkplasztikákat, amelyekhez hasonlóval foglalkoztam már 2006 előtt is. Úgy gondolok ezekre, mintha a képeimről kivennénk egy-egy organikus formát, és a formán belül folytatódna tovább a történet. A kiállítás címének pedig egy baráti beszélgetés adta az ötletét. Egy ismerősöm megjegyezte, tudom-e, hogy a felhők egyébként iszonyú nehezek. Ez az ambivalencia nagyon tetszett. Ahogy az a gondolattársítás is, hogy ha ma egy fiatalnak azt mondjuk, felhő, sok esetben elsőre az adattárolásra szolgáló cloudra gondol. Izgalmas, hogy valami könnyednek, légiesnek tűnik kívülről, de közben tartalommal, mélységgel bír. A képeimre is ezt szokták mondani: elsőre a színek vidámságával, élénkségével hívják fel magukra a figyelmet, utána viszont a mélységük is érzékelhetővé válik.
A munkáiban mennyi a tervezettség és a sponteneitás?
A festést megelőzően kis vázlatokat rajzolok, amelyek vonaton, reptéren, vagy itt, a műteremben készülnek. Van, amelyikből a formavilágát tekintve egy az egyben születik egy nagy méretű, olaj-vászon változat. Előfordul viszont az is, hogy felhúzok egy vásznat egy 220×150-es rámára, és vázlat nélkül az alapozásra fehér ceruzával egyből rárajzolok. Általában először a forma van meg, és utána jönnek a színek.
A geometrikus és az organikus között hol helyezi el magát?
Most sokkal erősebb az organikus vonal, azaz az érzelmek, az emberi kapcsolatok szimbolikája. A geometria is megjelenik, mint egy vázszerkezet tartja az organikus formavilágot. Aztán meglátjuk, merre alakul a továbbiakban.
Régi barátságot ápol Bak Imre festőművésszel, miről szólnak a beszélgetéseik?
Szakmázunk, ahogy ő szokta mondani. Eljött a kiállításmegnyitómra, de ott nem tudtunk hosszan beszélgetni, ezért meglátogattam hétvégén. Elmondta, hogy melyik képemnek mi az erőssége, mi vet fel benne kérdéseket. És ami a legjobb, hogy ilyenkor engem is beavat abba, hogy ő min dolgozik. Mindenféléről szó esik közben a színtantól kezdve, konkrét festők munkásságán, személyes jellegű témákon át egészen a kuglófig, amit sütöttem neki és Zsuzsának, a feleségének. Szakmailag és emberileg is fontos nekem ez a kapcsolat. Az a nyitottság, érdeklődés, amit látok rajta, nagyon értékes számomra.
Ma már trendi megjelenni kortárs képzőművészeti eseményeken, ahogy korábban egy színház- vagy filmbemutatón?
Azt érzem, hogy nagyobb a nyitottság a képzőművészet felé. Korábban főként az énekeseket, zenészeket, színészeket láttuk az újságokban. Majd az írókról, költőkről is olvashattunk már, és napjainkban felmerül, hogy érdekes az is, aki festőművészként éli az életét. Ez egy kapu lehet, megmutathatja, hogy a színházon és a koncerteken kívül, fel lehet töltődni képzőművészethez kötődő eseményeken is. Az alapvető, hogy a Szinyei- vagy a Bosch-kiállítást meg kell nézni. De ugyancsak természetessé válhat elmenni egy kortárs tárlatra – merthogy ez nem egy szűk rétegnek szól. Viszont ehhez az kell, hogy a fiatal és az idősebb hazai művészekről is lásson a közönség cikkeket vagy posztokat a közösségi oldalakon. Hozzám is többen jöttek oda, akik az Instagramról ismertek meg, és onnan kaptak kedvet a kiállításmegnyitómra benézni.
Válságálló befektetés kortárs festményt vásárolni?
Az aukciós házak leütési áraiból látszik, hogy milyen áron mennek el a még élő, de már a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években kiforrott művészetet teremtő alkotók munkái. Fontos, hogy olyan festményt tegyünk ki a lakásunkba, amit szívesen nézünk, de abszolút érvényes lehetőség, hogy ennek az ára tartja magát vagy emelkedni fog. A gyűjtőimnek azt szoktam mondani, hogy ha valaki már a 2000-es évek elején vett tőlem munkát, és azzal együtt él, akkor minden, ami azóta történt velem – az összes egyéni és csoportos kiállításom – annak a képnek is változtat az értékén. De nem kizárólag az anyagi, hanem az életművön belüli értékén is. Amikor bekerül a Ludwig Múzeumba egy képem, az az összes festményemre kihat. Mind különálló alkotás, de egy életművön dolgozom, ezért is meghatározó Bak Imrével vagy Keserü Ilonával beszélgetni, mert ők szintén így építkeztek. Tavaly elmentem a Pompidou Központba, Párizsba és ott egy absztrakt női alkotókat bemutató kiállításon – a legnagyobb nevek között – láthattam Keserü Ilona két hatvanas években született, hihetetlen erős festményét. Miközben ezeket Pécsett vagy a Belgrád rakparti műtermében készítette, biztosan nem azon gondolkozott, hogy egyszer majd hova kerülnek. Az viszont mindig kérdés, hogy hova pozícionáljuk, milyen kontextusban látjuk azt, amit kiadunk a kezünkből.
A teljes cikk a Figyelő hetilap 22. számában jelent meg.
Borítókép: Kőhalmi Péter
