Néhány éve a joggal büszke szülők szívesen posztolták a kitűnő eredményeket a Facebookon, de gyorsan leszoktatta erről őket a népharag. Mert milyen dolog már ez? Dicsekedni az oklevéllel meg a jutalomkönyvvel? Ahelyett, hogy mindenkinek a teljesítményét értékelnénk, a kettesét, a hármasét, a négyesét, szólt a mantra. Mindekiét egyformán, egyenlően, ahogy a csillag megy az égen.
Csak úgy érdemes?
Kizárólag egy értékvesztett, a teljesítményt kényelmetlenül veszélyesnek mutató, kényszeresen egyenlősítő világban születhetnek olyan gondolatok, ahol relativizálják a legjobbak eredményeit. Ehhez Vekerdy Tamás is sokban hozzájárult olyan írásaival, ahol azt fejtegeti, hogy nem a kitűnőkből lesznek a topmenedzserek, hanem a zsenikből. Jönnek a példák, hogy Einstein se volt az, aztán, ugye… A teljesítmény frusztráló, a kitűnők még inkább, szegény többiek rosszul érzik magukat ettől. Ez juttatja el a közgondolkozást olyan végzetesen életidegen irányokba, mint az amerikai egyetemek mindenféle kellemetlen behatástól fertőtlenített safe space-i. Meg olyan irányokba is, hogy a szülők a határozott iránymutatás helyett rettegve poroszkálnak a gyerek lábnyomában, mert nehogy már tönkretegyék a zsenijét elavult szabályokkal, elvárásokkal, mert az olyan poroszos, és a finneknél ez nem így van. A finnekre hivatkozni ma az aduász. Annak már senki nem néz utána, hogy az eredményeik a középiskoláig igazak, az egyetemeik zöme hasonló helyen áll a nemzetközi ranglistán, mint a magyarok. Ez nem von le semmit, de azért árnyalja.
Szögezzük le, a kitűnő bizonyítvány mögött mindig rengeteg munka van, aki az ellenkezőjét állítja, hazudik, vagy tényleg zseni. Lehet ezt pitiáner módon stréberkedésnek, pedálozásnak hívni. De a munkát és a teljesítményt megkérdőjelezni, az nem tisztességes, inkább szánalmas.
Minden gyerek elismerést érdemel, aki kihozta magából a legtöbbet, javított, érdemjegytől függetlenül. Minden fejlődésnek örülni kell, ezt senki sem vitatja. De miért fáj elismerni, hogy vannak a közösségben jobbak, és van egy vagy két legjobb. A sportban senki sem kérdőjelezi meg, hogy van aranyérmes, meg nyolcadik, az egészséges értékrendűek tudják, nem lesz mindenki a legjobb.
Nem is kell, mert nem vagyunk egyformák. Hiába szajkózza ezt a balliberális kórus. Valamiben mindenki jó, szoktak még érvelni az egyenlősítés híve, hagyjuk ezt meg nekik. Bár a felnőtt világ nem mindig tükrözi vissza ezt az amúgy szívmelengető optimizmust.
Szorongató érzés a szülőnek a másik szülő büszkesége? Nyilván, máskülönben nem születnének olyan kommentek, hogy a hármas gyerekem sokkal életrevalóbb, mint a mamlasz kitűnők. Ami egyébként lehet igaz is. Ahogy az is lehet igaz, hogy nem minden kitűnő fut be szép pályát, bár ha a saját hajdani osztálytársaimra gondolok, akik hajtottak, és kiválóan tanultak, mégiscsak ezt igazolják. De okoztak meglepetést a közepesek is, akik később találtak magukra, felnőttként, gyerekek mellett kezdtek tanulni. Ők ugyan később, de beletették a maguk munkáját a saját életükbe.
A sikernek sokféle útja van?
Talán igen, talán nem. De nehogy már elhitessük a szorgalmas, érdeklődő gyerekekkel és a szüleikkel és tanáraikkal, hogy a kitűnő bizonyítvány nem ér többet, mint az összes többi. Mert az ugyanolyan, mint 4,2-es vagy a 3,7-es átlagú. Nem ugyanaz, még ha ugyanannyi munka van benne, akkor sem. Ott van valami több, valami extra. Hamis illúziókban ringatja magát és a gyerekét az, aki úgy neveli, hogy megerőltetés nélkül, kényelmesen, távol tartva az elvárások okozta feszültségeket, megúszósan tartós sikereket lehet elérni. Megküzdés nélkül semmi nincs, a fáról se jött volna le az első bátor, de okostelefon se lenne, meg szelfibot.
Bajban lesz az a világ, amelyik ezt nem tanulja meg.
