Sószüret Horvátországban

Hírek Hordósi Dániel
Nemrég megkezdődött a só betakarítása a dalmáciai lepárlókban. A száraz, kissé szeles nyár, a víz és a levegő magas hőmérséklete kedvezett az ágazatnak, de a termék nehezen értékesíthető.

A horvát partokon még mindig többnyire tradicionális módon vonják ki a sót a tengerből, ám éppen ennek jelentős költségei miatt az ágazat szereplői nehezen tudnak versenyezni a nagy külföldi termelőkkel, valamint a nagykereskedők diktálta árakkal.

A horvát üzemek évente 15-20 ezer tonna sót termelnek,

s ezt sem tudják mind eladni, pedig a lakosság 60 ezer tonnát fogyaszt, de ennek a mennyiségnek akár a két-háromszorosát is felhasználják az iparban, a kozmetikumgyártásban és főleg az útburkolatok téli síkosságmentesítésére.

Hét évszázados sóüzem

Az országban három sóüzem működik, mindegyik tengerparti.

A legnagyobb Pag szigetén van, ezt követi Nin és a délebbi Ston lepárlója.

Utóbbi több szempontból is különleges. Ston környékén ugyanis már 4000 évvel ezelőtt volt termelés, a jelenlegi sólepárlót pedig 1333-ban létesítették, és úgy tartják, hogy ez a világ legrégebbi folyamatosan üzemelő lepárlója. Itt még mindig régi módszerekkel, kéziszerszámokkal dolgoznak. Először halomba tolják a sót, majd fakocsikba lapátolják, mint a középkori Raguzai Köztársaság idején. Ez a magánüzem jelentős turisztikai attrakciónak számít, megtekintéséért belépőt szednek az évente mintegy 30 ezer látogatótól. A lepárló 58 medencéből áll, amelyeket a termelés különböző fázisaiban használnak. Rendszeresen kevergetik a masszát. Kész sót kilenc medencéből tudnának betakarítani, ám csak hármat használnak, összesen 300 tonna betakarítására, mert több étkezési sót nem tudnak eladni.

De tárolni sem, ugyanis az elmúlt években közel kétezer tonna – főként ipari – só halmozódott fel a stoni raktárakban.

Az ottani étkezési termék egyébként kiváló minőségű, egy cseppet sem keserű, jótékony ásványi anyagokat tartalmaz, de adalékot semmit. Persze drágább, s inkább a helyi vagy megyei éttermek vásárolják, a kiskereskedők kevésbé. Egy kiló stoni produktum bolti ára 12 kuna (csaknem 560 forint), az importterméket pedig kilogrammonként 2,5 kunáért, azaz 116 forintért is be lehet szerezni. Ezt a külföldi „kommersz sót” előzőleg 650 fokon átmossák, centrifugálják, majd szárítják, így minden ásványi anyag kikerül belőle – nyilatkozta Sveto Pejić, az apáról fiúra szálló üzem tulajdonosa.

Ninben az idén egy héttel később kezdődött meg a só kitermelése, mivel a betakarítás kezdete előtt pár nappal esett. A csapadék ellenére ők is jó idényre számítanak, hiszen a nyár folyamán a lepárlás többi fázisát sikeresen elvégezték. Az 1500-ban alapított üzem szintén kizárólag régi technológiát alkalmaz. Ott 1800 tonnát takarítanak be évente, bár az ő raktáraik is majdnem tele vannak.

Az útkarbantartók se viszik

A többiekéhez hasonló gondokkal küszködnek az ország legnagyobb sólepárlójában, Pag szigetén is.

A szintén középkori eredetű üzem három négyzetkilométeren fekszik, ám itt a hagyományos módszerek mellett modern technológiát is alkalmaznak. A tengervizet nemcsak a napon párologtatják, hanem kazánokban is melegítik, így egész évben termelhetik a sót. Évente általában 17 ezer tonna étkezési és ipari sót termelnek, de ők is nehezen tudják értékesíteni.

A nagy megrendelők zöme importőröktől, nagykereskedőktől vásárol. A horvát közutakat üzemeltető vállalat például telente legalább 30 ezer tonna sót szór szét az utak csúszásmentesítésére, de észak-afrikait, többnyire marokkóit vesz tonnánként 400 kunáért (18,5 ezer forintért). A hazai ennél jóval drágább. A horvát termelők már több ízben fordultak a kormányhoz annak eléréséért, hogy az útkarbantartók tőlük is vásároljanak. Az úthálózat üzemeltetői azt mondják, nemcsak az alacsonyabb ár miatt vesznek importterméket, hanem azért is, mert az adriai só túlságosan szemcsés, ezért nem felel meg az előírásoknak.

A cikk a Figyelő hetilap szeptember 9-iki számában került publikálásra.

Egyre kevesebb a hal az Adriában

(Borítókép: DENIS LOVROVIC / AFP)

További híreink