Mióta a keresztes hadjáratokon résztvevő, nyers ősapáink megpillantották Konstantinápolyt, és nagy utálatukra olyan társadalommal kerültek kapcsolatba, melynek minden tagja írt, olvasott, villával evett és előnyben részesítette a diplomáciát a háborúskodással szemben, divatossá vált lenézően beszélni Bizáncról, és nevét a dekadencia szinonimájaként használni.”
Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története
Sem eddig, sem pedig ezután, nem kívánok különösebben foglalkozni Puzsér Róbert személyével és munkásságával. Egészen egyszerűen nem érdekel. Felfedezett egy piaci rést a médiában – azt, hogy sokan vannak, akiknek tetszik, ha valaki folyton dúvadként üvöltözik – és azt kihasználja. Én úgy vagyok vele, hogy nem értem miért üvölt az, aki sohasem beszél halkan.
Most azonban – szokásos haknikörúton járva – eljutott az N1TV-be is és ott széles ecsetvonásokkal nekiállt felfesteni egy történelmi freskót. Üvöltve természetesen. Ebben a Róma és Bizánc közötti választás „szükségességét” próbálta kihasználni, hogy egy jóízűt Habonyozzon és Orbánozzon. Mindig ide lukad ki egyébként. Mert – szerinte – ma Brüsszel Róma és Moszkva Bizánc és, nekünk, magyaroknak újfent választani kell a kettő között, mint anno Szent Istvánnak. Ez ugyebár nettó hülyeség, de a honi haladók teljesen rá vannak kattanva az ügyre. Már persze akkor, mikor éppen nem a wc-s néniket interjúvolják a #metoo kampány keretében, hogy hányszor zaklatták őket fontos munkájuk elvégzése közben. Nem is érné meg pixeleket vesztegetni az ügyre, ha nem lenne – Róma és Bizánc kapcsán – egy valóban kivehető párhuzam a jelen eseményeivel.
A dolog régi, régebbi, minthogy a magyarok megtelepedtek a Kárpát-medencében. Annak idején, mikor Nagy Theodosius 395-ben meghalt, a birodalmat két fiára hagyta, és ettől kezdve egyre gyorsulva vált ketté a Római Birodalom. Úgy esett, hogy történelmi léptékkel nem sokkal ezután a nyugati birodalom, Róma városával együtt elbukott 476-ban, míg Bizánc még vagy ezer évig fennállt. Fennállt és továbbvitte a nyugaton már halott birodalom minden vívmányát, a jogi, államszervezési tudástól a görög-római kultúráig.
A beszivárgó barbár törzsek Európájában a görög-római kultúra világító fáklyája maradt ezer éven át. Nem volt ez fáklyásmenet természetesen. Végül is Bizánc 1000 évig egy ostromlott erőd volt, mindazzal, ami ezzel együtt jár. A félelemmel és az állandó háborúkkal. Mindenki az aranykupolás városba vágyott, ki azért, hogy kirabolja, ki azért, hogy tanuljon. A távol-északon élő vikingektől az arab tevepásztorokig a népek sokasága vágyott az aranykupolás Bizánc legendás kincseire és tudására. Végül persze elbukott, amint minden birodalom elbukik egyszer. Az pedig már a történelem fekete humora, hogy a bukást végül is a nyugati keresztények okozták, akik amúgy a kereszténység védelme érdekében érkeztek. Jöhettek a mohamedánok és a Szent Bölcsesség templomát minaretek rútították el. Eddig a törióra.
Manapság valami nagyon hasonlónak vagyunk tanúi. Mutatis mutandis – természetesen. A keresztény civilizáció, itt Európában láthatóan újra kettészakad. A nyugat – a gazdag, dekadens Róma ha tetszik – saját vízióinak és hedonizmusának áldozataként elbukni látszik a beszivárgó barbárok kezétől, a kelet azonban tartja magát. A szakadás – ahogyan az már nagyobb történelmi léptékű folyamatoknál szokásos – nyilván nem egyszerre következik be. A centrifugális és centripetális erők akár hosszasan is, egyensúlyt tarthatnak egymással, amint volt az a keleti és a nyugati Róma esetében. Ám a védtelen, akarattalan nyugat szükségképpen elbukott és végül nem maradt belőle semmi, illetve leszállt a sötétség és barbár hordák marakodtak a birodalom tetemén, míg végül eltűnt Európából minden, ami Róma volt, a magasrendű kultúra kihunyt és az évszázados barbárság kora következett.
Könnyen lehet, hogy újfent az új Bizánc feladata lesz őrizni a lángot Európában. Ez most sem lesz sem egyszerű, sem fájdalommentes. Mert, mint mindig a történelem során, fizetnünk kell azért, hogy megőrizzük magunkat. Hiszen, bizonyára egyszerűbb beleájulni az akarattalan jólétbe és úgy belepusztulni, hogy észre sem vesszük. Kevés vonzóbb dolog van a semminél, hiszen az maga a végső kényelem, a bosszantó gondolatok és izzasztó cselekvések hiánya, melyben nyomtalanul feloldódhat a különállására amúgy oly büszke én.
Ha így lesz – és könnyen lehet, hogy így lesz – akkor nekünk magyaroknak újra választani kell.
Borítófotó: Róma elesése (Thomas Cole festménye)
