Azt mondja, el kellene gondolkoznunk nekünk, heteróknak azon, hogy a melegektől féltett házasság szabályai újragondolást kívánnak, mert sokkolóan nagy arányban rúgjuk fel őket. Gondolkozzunk és változzunk! – szólít fel Székely Kriszta.
Lázasan töröm a fejem, hogy a házasságnak milyen változtatásra szoruló szabályai vannak. Egy férfi és egy nő döntenek szabad akaratukból ember vagy Isten előtt, és visznek bele valamilyen tartalmat legjobb tudásuk szerint. Hogy aztán időnként elbuknak, az előfordul, ilyen az ember. De ez nem a házasság hibája, sokkal inkább a fogyasztói társadalomé, meg a mögötte meghúzódó megtévesztő ideológiáké – a minden jár, mert megérdemled, cseréld le, dobd ki korszellemé. Értékek lennének ezek? Ezek miatt kellene változtatni a házasságon? Nem hiszem. Elkerülhetetlen lesz változni, abban igaza van a rendezőnek, csak nem a házasságot kell megváltoztatni, mert azzal semmi baj nincs önmagában. Szerintem inkább saját viszonyainkat kellene újra megvizsgálni az elkötelezettséghez, a felelősséghez, a felnőttséghez, és újra beállítani az iránytűt, ha szükséges.
Azt mondja beszédében a rendező, hogy mi csak jogegyenlőséget akarunk, nem elvenni tőletek egy, a nők elnyomásán, megalkuvásán alapuló tradíciót. Tisztelet persze a kivételnek. Lehet, hogy pont mi tudnánk nektek segíteni abban, hogy megmutassuk, kikísérletezzük, lehetséges ezeken a leosztott szerepeken túl is együtt létezni. Lehet, hogy tanulhatnánk egymástól?
Ezt is másként látjuk. A modern házasság már rég nem a nők elnyomásán alapul, bár színes képződmény, hiszen maguk az érintettek döntik el, hogyan élik meg a férj és feleség szerepet, szabadabban vagy hagyományosabban. Nem hiszem, hogy felnőtt emberek kísérletezni szeretnének ezzel, és abban sem vagyok biztos, hogy tanulni akarnának olyanoktól, akik ezt a formát nem ismerik. Az egyneműek házasságát nem támogatja a többség. Nem azért, mert félti ezt az intézményt, hanem mert abban hisz, hogy ez férfi és nő szövetsége.
Túljutva a házasság kéretlen megreformálásán azt állítja a rendező, hogy ebben az országban eltűntek a lánglelkű fiatalok, eltűnt az értelem, eltűnt az érték, eltűnt a tudás és eltűnt a fejlődni akarás. Megállt az idő. Fekete lyuk keletkezett.
Ezzel megint csak nehezen jutok dűlőre, mert az én környezetemből nem tűnt el egyik sem, még csak az idő sem állt meg. A fejlődést ugyan mi, konzervatív emberek óvatosabban közelítjük meg, szeretünk megállni, kicsit körbenézni, amikor felértünk a dombra. Nem rohanunk tovább, nem érezzük a kényszert a fejlődésre, mert azt látjuk: a szakadatlan fejlődés felzabálja áldozatát. Majd egy újabb állítás következik:
Itt állok harmincnégy évesen egy olyan országban, aminek nincsen se esze, se szíve. Olyan állampolgárokkal az oldalamon, akik tűrik, hogy a hatalom menekülő emberekkel, gyerekekkel vagy akár saját roma állampolgáraival állatként bánjon.
Keményednek a szavak, picit már aggódom, hogy amikor fekete lyukban élő, agyatlan, szívtelen szadistának állítanak be, akinek fel kellene ébredni, mennyire lesz kedvem összeborulni és a fényes jövőt együtt építeni.
Megmondom én, semennyire. A társadalmi konszenzus bármilyen kérdésben nem indulhat onnan, hogy valamely kisebbség semmiféle megbecsülést nem akar tanúsítani a többség iránt.
Ott téved Székely Kriszta, hogy azt gondolja: a tolerancia jár. De nem, a tolerancia iránya egyféle, mindig tőlem elfelé irányul, ha én toleráns vagyok, ha mutatom a példát – mondom ezt ilyen ókonzervatívan. Csak ebből épülhet fel a kölcsönös megértés és tisztelet.
Amikor a toleranciából egy felénk irányuló egyirányú követelés lesz, az már valami más, de egészen biztosan nem az okos és szépszívű társadalom építésének az útja. Nagy kár.
