Mivel Szentpétervárról csak vasárnap este indul vissza a fapados járat, így a konferencia előtt két teljes napom van a város megismerésére. Az Ermitázs is szerepel a bakancslistámon, így a kellemeset összekötöm a hasznossal. Szombaton kollegámmal, Lászlóval indulunk felfedező útra, amire az orosz kollegák jótanácsai készítettek fel: korán menjünk, hosszú lesz a sor, drága a belépőjegy, sok a turista, és vigyázzunk, nehogy eltévedjünk!
Megköszönjük a jótanácsokat, amelyek csak növelik a kérdőjelek számát. Szerencsére a szálloda a Palotanegyeddel szomszédos Admiralitás negyedben található, így alig fél óra kényelmes séta, ami itt nem számít távolságnak.
Érdemes az interneten is tájékozódni, a legtöbb orosz oldalnak van angol része is, így hamar kiderült, hogy a múzeum csak 10:30 órakor nyit. Mivel a konferencia is pont akkor kezdődött, ez itt egy bevett kezdési időpontnak tűnik. Rajtunk ne múljon, ezért már a nyitás előtt odaértünk. Az Ermitázsnak is otthont adó Téli Palota előtti hatalmas tér közepén az impozáns Sándor-oszlop, a Napóleont legyőző cár emlékműve. A tér maga is hatalmas, a palotával szembeni épület boltíve a tér egyik ismertetője.
Nagy Péter cár és Katalin cárnő korabeli kosztümös mosolygós emberek járnak fel s alá, aki akar, velük is fényképezkedhet a korhű környezetben. Mi inkább a Szergej Eizenstein 1927-es Október című filmjéből ismert hatalmas kapu felé vesszük az irányt. A főkapu zárva, de a két oldalon egy-egy kiskapu nyitva van, amelyek egy hatalmas belső udvarba vezetnek.
A bejárat két oldalán 4-4 jegyárusító automata, egy francia házaspár jó taktikai érzékkel foglalta el az egyiket. Működik a turista-szolidaritás, megosztják velünk, hogy a nyitás pillanatától itt is lehet jegyet venni. A gép (még) nem működik, ezért beállunk a sorba. A Lenin Mauzóleumnál korábbról ismert módon kigyózik a halandók sora és a haladóké, azaz a jeggyel rendelkező és csoportos látogatóké.
A sor nem hosszú, csak lassan halad. Rövid kupaktanács után László visszamegy az automatához és ha lehet, vesz jegyet. Persze, hogy lehet. Amolyan “kényelmi díjként” nem 600 rubel (3,000 forint), mint a pénztárnál, hanem 700 (3,500 forint), de megéri, mert nem kell ki tudja meddig sorban állni.
A jegy birtokában már hamar bejutunk az óriási épületbe, ami leginkább egy méhkashoz hasonlít. Siető turistacsoportok és diákcsapatok mindenütt. Utunk az alagsori ruhatárhoz vezet, ami egy egész pincerészt kitölt. Vagy 20 helyen lehet a kabátot leadni, persze, hogy mindenki az elsőnél akarja. Mi hátrébb megyünk, és itt nem kell sokat várni.
Utána a már jól ismert detektoros kapu, és bent vagyunk a világ egyik legnagyobb és legszebb múzeumában. Mivel László gépe már szombaton indul, az ókori gyűjteményt és az aranykincset szeretnénk elsőként megnézni. Az orosz nyelvű prospektuson is hamar megtalálni a szkíta leletek teremsorát, ám a valóságban nem is olyan könnyű azt megközelíteni. Az “adminisztrátorok”, akik amolyan múzeumi dezsurnaják, lelkesen magyarázzák az irányt, és elég sok teremőr beszél angolul, de mi csak nem találjuk az aranyszobákat.
Kiderül, hogy az első emeleti teremsor egyik melléklépcsőházából lehet abba a földszinti részbe lemenni, ahol ezek a kincsek is találhatóak. Maga az ókori rész is impozáns. Az egyiptomi gyűjteményben gránit és fa szarkofág, múmia és számtalan más egyiptomi emlék. A cárok sem akartak lemaradni a gyűjtésben.
Egy másik teremben a palmürai kőtáblákkal indul a keleti népek kiállítása. Az első objektumnál nem friss szerzeményről van szó, az Ermitázs mostani igazagtója szeretné ugyan az ISIS által lerombolt Palmürát újjáépíteni, ám a kőtáblákat már 1903-ban hozták a múzeumba.
Az uráli és szibériai népek kultúrája lenyűgöző, szinte minden teremben van olyan motivum, ami Magyarországról is ismerős. Itt látható az a 6 méter magas szekér is, amit az uráli ásatásokon találtak.
A sok szépség ellenére csak nem találjuk az aranyszobákat. Mint kiderül, oda külön jegyet kell venni, ami nem lenne baj, ha nem kéne kimenni érte. Az egyik dezsurnaja hamar átérzi helyzetünket, kienged minket a pénztárhoz, majd az aznapi belépővel és az aranyszoba külön jegyével rögvest vissza is a múzeumba. Mivel az angol nyelvű vezetés csak később indul, egy közeli orosz nyelvűre vettünk jegyet 350 rubelért (1,750 forintért).
A jegy birtokában már minden úgy megy, mint a karikacsapás. A teremőrök egy átlagos kapuhaz vezetnek minket, ami mellett már többször elmentünk, csak — tájékoztató tábla híján — nem tudtuk, hogy ez álmaink célja. Most már sínen vagyunk, és egy 12 fős orosz nyelvű vezetéssel bejutunk az aranyszobákba.
Semmihez sem fogható, ami itt feltárul előttünk. Hat terem tele olyan korai korokból származó aranyékszerekkel, amelyeket orosz földben találtak. A legértékesebb rész a szkíta nemesek ékszereit mutatja be, leginkább a Bécsben őrzött nagyszentmiklósi aranykincshez hasonlatos. Itt is számos motívum köszön vissza a magyar régmúltból: rengeteg csodaszarvas, az egyik legnagyobbnak — egészen véletlenül — hét agancsa van. De találunk itt “Hét testvér kelyhét”, vagy akár Hunort és Magort is ábrázoló brost is.
László sokat mesél nekem az itt látható tárgyakról, azok magyar vonatkozásáról. Ezekben a termekben kutatott korábban László Gyula, a vitatott “kettős honfoglalás” elmélet egyik támogatója is. A kiállítási tárgyakat elnézve, legalábbis van alapja az elméletnek.
Egy óra alatt jutunk végig a hat termen, ahol a szkíta (oroszul szkiff) és krími kultúra mellett az ókori egyiptomból is vannak objektumok. Az egyik egyiptomi tálon 500 kisebb-nagyobb rubint számoltak a régészek.
Elbúcsúzom Lászlótól, aki egy másik városba indul tovább, innentől egyedül folytatom az utamat. Visszatérve az emeletre, az utolsó cár lakosztályába jutok. Itt van a híres malachit szoba, ami a maga korában példa nélküli volt. A 100 évvel ezelőtti eseményekre külön orosz és angol nyelvű táblák emlékeztetnek, így kiderül, hogy 100 éve itt ülésezett utóljára az ideiglenes kormány, és a bolsevikok a szomszédos szobában tartóztatták le annak tagjait. A cár könyvtára után jönnek a lakószobák, amelyek már nem eredeti berendezésükkel várják a látogatókat. Itt az elmúlt 250 év orosz főnemesi lakberendezését csodálhatjuk meg.
A prospektust nézve döbbenek csak rá, hogy a Téli Palota mellett még két legalább akkora épületet is meg kéne néznem. A régi szabály szerint egy oldalon maradok, így a tér felöli oldalt választva hamar átjutok a középső épületbe. Ami itt vár, minden várakozást felülmúlt. A végtelen teremsor minden szobája tele az adott térség és korszak mesterműveivel. A korai németalföldi teremben van Dijk, a spanyolban el Greco művei, hogy csak az ismerteket említsem.
Érdemes figyelni a turistacsoportokat, mert ahol nagyobb tömeg alakul ki, ott biztosan van valami érdekes. A módszer bevált, így nemsokára Leonardo Madonnája előtt találom magam, amit leglább negyedóráig bámulok. Miközben a többi turista elsodor, önkénytelenül is a Louvre-ban őrzött Mona Lisa-val hasonlítgatom össze lelki szemeim előtt a képet. Egy másik folyosón visszajutok a németalföldi festőkhöz, de a falak színe jelzi, hogy egy későbbi korszakba.
A képek alatti orosz és angol nyelvű kiírások jelzik, hogy a Rubens-termekhez értem. A többes szám indokolt hiszen két teremről van szól, igaz az egyiket a “Rubens-iskola” termének is hívják. Itt már le kell ülnöm, látszik, hogy kikopott a pamlag, mert előttem is sokan ültek és nézték elményülve a mesterműveket.
Némi kontemplálás után összeszedem magam, és az angol, illetve német gyűjteményen át visszajutok a Téli Palota Néva-felöli oldalára, ahol Nagy Pétertől Katalin cárnőig tartó orosz udvari művészet termeibe jutok. A trónteremtől kezdve a fegyvertárig itt is legalább egy óra a gyors tempó.
Az Ermitázsban járva feltűnik, hogy milyen tágas a kiállítás. A tengernyi ember elvész a sok folyósó és terem útvesztőjében, ahol iskolás gyermekek és tanáraik járkálnak — amerikai mintára — feladatlapokkal, vagy ülnek egy kép előtt a földön és beszélgetnek az élet ott ábrázolt értelméről. Rengeteg a fiatal orosz, akik már fiatalon találkoznak az emebriség ilyen mesterműveivel.
Délutánra elfáradtam, nincsen más lehetőség, a múzeumi kávézóba kell mennem, és inni egy jó kávét, enni egy finom süteményt. Nem olcsó mulatság, egy torta és a kávé együtt 500 rubel (2,500 forint), de ha már itt vagyok, miért ne kóstolnám meg a ház különlegességeit. A pihenő után még sétálok a múzeumi boltokban, ebből is több van, majd a ruhatár felé indulok. A hátsó ruhatárak még most is szabadabbak, így hamar megkapom a kabátomat.
Az élménytől letaglózva indulok, vagy inkább szédelgek ki az udvarra. A sok látott kép és információ kering az agyamban, a friss levegő jót tesz. Az épület kivülről is impozáns, ám most, hogy már voltam benne, jobban be tudom tájolni az egyes szárnyait.
Mivel még “csak” délután 16:00 óra, talán van még időm a politikai rendőrség múzeumára, ami a Téli Palota és az Admiralitás épületei között van. Az utcán tábla jelzi a múzeumot, de csak oroszul van kiírva, hogy hétvégén zárva. Az ajtó nyitva, bemegyek, ám a portás tört angolsággal jelzi, hogy hétfőn nyitnak ki legközelebb.
Jobb híján elindulok a Nyevszkij proszpekt, az itteni Andrássy út felé, ami mára egy 2×3 sávos autópálya. A régi dicsőséget hatalmas épületek hirdetik, amelyek közül a Singer könyvárhazában és az Eliszejev Emporium kávéboltba térek be. Mindkettő a századforduló hangulatát őrzi, a kávébolt leginkább a bécsi Graben Julius Meinl boltjára emlékeztet. Jól esik leülni, lapozgatni az orosz könyvekben, amelyeket nem értek ugyan teljesen, de a címek alapján kíváncsi vagyok, miről szólnak.
A könyvesbolt történelmi és politikai része a fél pincét betölti, szinte mindenről van orosz szerző által írt könyv. A szecessziós palotából kilépve még sétálok a sugárúton, a századfordulós és szovjet házak homlokzatait nézve. Holnap, az utolsó napon még lesz időm valami másra.
