A Kieselbach Galéria ünnepi aukciója 254 tételt vonultatott fel, a magyar festészet klasszikus remekműveitől az elmúlt 77 év figuratív festészetéig.
Az árverés egyik kiemelkedő sztárképe Patkó Károly legnagyobb méretű festménye, a Mediterrán kikötő című alkotás volt, ami új csúcsot hozott: 120 milliós kikiáltási árról indulva végül 180 millióért kelt el. A kikötői munkásokat ábrázoló kép nem csupán az életműben, de a két világháború közötti magyar festészet egészében is kitüntetett helyet foglal el.
A második legmagasabb leütési árat az aukció egyik meglepetése, Perlrott Csaba Vilmos Parkban című festménye érte el. Felbukkanása és azonosítása az utóbbi évek egyik legizgalmasabb művészettörténeti szenzációja. A kép kikiáltási ára 48 millióról indult, és komoly licitálás után végül 120 millióért kelt el. A magyar fauve festészet méretével is kiemelkedő remekműve hosszú évtizedeken át utólagos, hamis Rónai szignóval „felékítve” rejtőzött egy Franciaországban élő magyar gyűjtő párizsi otthonában. A közelmúltban hazakerülve, a művel végre szemtől szembe állva sikerült azonosítani valódi alkotóját. A technikai vizsgálatok segítségével arra is fény derült, hogy az utólagos, hamis Rónai-jelzés alatt ott lapult Perlrott jellegzetes, ma már szabad szemmel nehezen kiolvasható, de a gondos fotózás segítségével egyértelműen azonosítható szignatúrája, sőt a datálás és a mű születési helyére – Nagybányára – utaló rövidítés is kibetűzhető.
Új életműrekordot hozott Czóbel Bélának 1929-es Gyümölcscsendélete, amely egykor a 20. század egyik legjelentősebb magyar magángyűjteményét, Fruchter Lajos kollekcióját gazdagította. A számtalan kiállításon és könyvben bemutatott főmű 42 millió forintról indulva érte el a 99 milliós rekordárat.
A Magyar Nemzetben megjelent interjúban a hazai műtárgypiac egyik legrégebbi és legfontosabb szereplőjeként a művészettörténész Kieselbach Tamás elmondta, tudatosan adta át a szakma fortélyait fiának, Ákosnak.
Családi vállalkozásoknál mindig nagy kérdés, hogy a második generáció belép-e az örökségbe, és ha igen, hogyan. Ákosnál organikusan alakult, hogy egyre több feladatot vállalt a galéria körül.
– Gyerekkoromtól kezdve jártunk kiállításokra, művészeti vásárokra itthon és külföldön – mesélte. – Édesapám annyira izgalmasan mesélt a művészetről, hogy ezeket a programokat sosem éreztem unalmasnak. Hamar elkezdtem felismerni a nagy mestereket, a stílusokat, és a pozitív visszajelzés még inkább arra inspirált, hogy nyitott szemmel járjak. Nyolcéves koromtól kezdve nagyon érdekeltek a graffitik, az óbudai harisnyagyár egykori épületéhez jártam ki rendszeresen a nagymamámmal. De a szüleim külföldi nagyvárosokban is hajlandók voltak kiutazni velem a külvárosba, hogy ott megnézzük – az akár művészi értékű – falfirkákat, amelyekről rengeteg fotót készítettem. Erre a vizuális érdeklődésre igazából könnyű volt ráigazítani a képzőművészetet, ami születésem óta körülvett.
– Bárhol jártunk, arra kértem Ákost, hogy tudatosan figyelje meg a környezetét, mert amit látunk, az becsatornázható a szakmánkba – tette hozzá Tamás. – Ezzel azt is tudatosítani akartam benne, hogy a műkereskedő munkája folyamatos élmény- és örömforrás. Ha utaztunk, valóban sokat mentünk múzeumba, de az volt a megállapodás, hogy a vidámparkot sem hagyjuk ki, és együtt ülünk fel a hullámvasútra, hogy az is közös élmény legyen.
A galéria eddig a klasszikus művekkel való kereskedésről volt ismert, ősszel rendezték az első kortárs árverésüket. Hogy miért most?
– Ákos ezt régóta javasolta, és ebben a kérdésben is egyetértettünk – mondta Kieselbach Tamás. – Jártunk rendszeresen – a klasszikus művekkel foglalkozó maastrichti mellett – a kortárs művészeti vásárokra, az Art Baselre, a Frieze-re és persze kiállításokra is. Hamarabb indultunk volna, de nehéz volt még ennek az új üzletágnak is helyet és időt teremtenünk. Másrészt egy nagy léptékű átrendeződésnek voltunk tanúi a hazai műtárgypiacon az elmúlt években. A műkereskedelem nem légüres térben zajlik, hanem egy nemzetközi rendszer részeként, ahol az árakat dollárban vagy euróban adják meg, a nyugati értéksztenderdekhez igazodva. Ebben a világban a pár ezer, pár tízezer eurós ársáv még méltatlanul, sokszor érthetetlenül alacsonynak bizonyult. A neoavantgárd művészek krémje – köszönhetően sok galéria és filantróp munkájának – az elmúlt évtizedben bekerült a globális műkereskedelmi körforgásba, ezzel pedig automatikusan megemelkedett az áruk, ezt követte le, illetve ezt biztosította be a Magyar Nemzeti Bank nagyszabású klasszikus kortárs vásárlása. Erre az „ugrásra” már régóta vártunk, ez egy igazi felfedezésekkel és visszaigazolásokkal teli időszak. Próbáljuk szélesíteni a horizontot, bemutatni azt, ami még feldolgozásra vár az utóbbi 77 év gazdag magyar művészetéből.
A hazai aukciós piac szerintük nemzetközi viszonylatban méretéhez képest kifejezetten pezsgőnek mondható: versenytársakkal, szezonról szezonra remek anyagokkal. Ez nem mondható el minden országról, tehát óriási érték. Jelentős áremelkedés tapasztalható, de az ár-érték arányt figyelembe véve a magyar eladási árak még mindig nagyon alacsonynak számítanak nemzetközi szinten. Aki itthonról kívülállóként néz rá a magyar csúcsleütésekre, annak ezek sokszor hihetetlen számok. De aki ebben dolgozik, és látja az összefüggéseket, a piac valódi hajtóerejét, az tudja, hogy a főművekből, a nagy mesterek örökségéből nem lesz több, a vevők száma viszont emelkedik.
Arra a kérdésre, hogy miként látják, a jelenlegi válságból is sikeresen kerül-e ki a műkereskedelem, ahogy a pandémiából, a galériatulajdonos azt válaszolta: Nincs üzleti tervünk, nem is volt soha – ehhez értünk, ezt szeretjük a legjobban csinálni, folytatjuk, és reméljük, hogy működni fog. Persze olvassuk a híreket, de negyven éve vagyok a szakmában, láttam már többféle válságot, láttam többféle stratégiát is. Összességében eddig ez a szakma csak előrement itthon és külföldön is.
A teljes cikk itt olvasható.
Fotó: Kieselbach Galéria és Magyar Nemzet/Kurucz Árpád
