Az ecsetet mikor dobta el?
Fel sem vettem (nevet). A 2006 után készített képeim nagyon mások, mint az azt megelőzők. Ösztöndíjjal egy évet tölthettem Amerikában, és amikor hazajöttem, művészbarátokkal megalapítottuk a Budapest Art Factory-t. Kibéreltük a valamikori Láng-gépgyár egy csarnokát, ezzel bekerültünk egy indusztriális térbe. Egyrészt közösségben lehettünk, ahol hirtelen „normálisnak” tűnt az, hogy művész vagyok, és az önkifejezés formáival kísérletezem – Szász Sándorral és Juhász Dórával a mai napig együtt dolgozunk. Másrészt a tágas tér hatására mindannyian kinyíltunk, léptéket váltottunk, merészebbek lettünk. Már ebben az időben is részleteiben absztrakt képeket festettem, fröcskölve, folyatva, de azok sokkal inkább fotószerűek voltak. Nyilván most is van valami a fejemben, amit szeretnék viszontlátni a vásznon, de 2012-ig vizuális előképei is voltak a munkáimnak. Vázlatot már akkor sem készítettem, de nagyon sokat fényképeztem, például vízeséseket, hullámokat, erdőket. Hangulatokat kerestem, amelyek inspiráltak.
Nagyon izgalmas nézni, ahogy dolgozik. Óriási vásznakra gyors egymásutánban különböző anyagokat, festékeket önt, amelyek kémiai reakciókba lépnek. Eközben mozgatja is a vásznakat, melyek nedvesen akár kilencven kilósak is lehetnek. Mennyi a tervezettség és mennyi a meglepetés a végeredményben?
Száradási időn – azaz egy napon – belül kell elkészülnie egy képnek, addig még manipulálható. Nem lehet magára hagyni, mert amíg nem kötött meg az anyag, bármi történhet vele, így a teljes száradásig kell kísérni. A kompozíció, a színárnyalatok, a dinamika tervezhető. A felületképzés egy kémiai reakció eredménye, de az a felület nagyon sokféleképpen létrejöhet. Vannak meglepetések, hiszen folyamatosan fedezek fel új adalékanyagokat, amelyek következtében kialakulhatnak váratlan formációk – de azokból tudok tovább építkezni. Szándékosan hagyok teret a hibáknak. Egymással nem elegyedő anyagokkal biztosan sokan kísérleteznek világszerte, ahogy ecsettel is. De nem csupán a technika kezelésétől függ, hogy mit tud kifejezni, vagy miként hat egy alkotás a nézőre, hanem a kompozíciótól, az összhatástól, az aktuális motivációmtól. Megfigyelő is vagyok a folyamat során, ahogy valamilyen szinten mindannyian megfigyelőként alkalmazkodunk a világ változásaihoz.
A geometrikus kiszámíthatóság ellentéte ez a fajta művészet?
Számomra az alkotás folyamata nagyobb örömet ad, mint a létrejött mű, és ezt a folyamatot élveznem kell. A szabadság izgat, a kiszámítható, megtervezett alkotás nem érdekel. De annyira sokféle művészeti forma létezik, elférünk egymás mellett, és a trendek is földrészenként változnak. Amikor 2005-2006-ban az Egyesült Államokban éltem, a chelsea-ben lévő galériákban a festmények a műalkotásoknak mindössze tíz százalékát tették ki, és ma sem érik el az ötvenet. Az installációk, a videók, a fotó, a konceptművészet ott jóval erősebben van jelen. Például láttam helyspecifikus installációt a közgazdász-műgyűjtő Nouriel Roubini New York-i lakásában. Itthon ez még ritkaság, de a gyűjtői igények is folyamatosan alakulnak.
Kevesen készítenek olyan monumentális méretű képeket, mint Ön – ezekre van gyűjtői kereslet?
Három-négyméteres festményeim már kerültek be kínai kollekcióba. Az ikonikus kortárs galéria, a manhattani Postmasters Gallery szintén értékesítette több négy méteres vásznamat, ott is megtört a jég. Itthon ugyancsak adtunk el két-három méteres képeket. Nyilván nem egyértelmű egy kilenc méter hosszú alkotás eladhatósága, de nem is példátlan. Ezeknél a legutóbbi, óriási vásznaknál egyébként nem eladásban gondolkoztam, hanem helyspecifikusan az önálló kínai kiállításomra készítettem. A Műcsarnok első terme is 300 négyzetméteres, de a nankingi múzeumban 24 méteres egybefüggő falfelület vár – a pandémia miatt jövőre tolódott az ottani tárlatom. Ebben a magánmúzeumban 1000 négyzetméter a kortárs kiállítótér, és oda terveztem egy háromszor tizenöt méteres triptichont. Budapesten, a Kálmán Makláry Fine Arts-ban két hete zártuk a kiállításomat, ott megjelentek kisebb munkáim, de ez a technika nem működik piciben, akkor váltani kell. Nagyobb festményeket itthon értékesíteni valóban problémás lehet, de én, az önfejű művész azt mondom, nem érdekel. Pont a mérettől is unikálisak a képeim. Amikor azért kell kompromisszumot hozni, hogy eladható legyen egy mű, az már egy másik szakma, az kiszolgáló művészet – amivel nincs gond, de nem az én utam. Őszinte és autentikus csak mindentől függetlenül lehet egy kifejezési mód. Ha eközben megtalálja a piacát, akkor az öröm, de nem cél.
El tudja képzelni, hogy teljesen más kerül ki a kezei közül tíz év múlva?
El. Amikor Amerikából hazajöttem, azt is el tudtam volna képzelni, hogy abbahagyom a festészetet, és ma is sokszor elgondolkodom, szüksége van-e még a világnak műtárgyakra. A festmények mellett évek óta foglalkozom videóinstallációval, most megtaláltam a csapatot is ehhez, így hat-nyolc munkám már megszületett. Egyet a Műcsarnokban is láthattak a látogatók. Ennek az a különlegessége, hogy a videófelvétel valós idejű és analóg, a kép felszínén áramló festéket vesszük fel, miközben mozgatom a vásznat. Nem történik digitális utómunka – ez is a célom, szembe menni a számítógép-generált művészettel. A látvány elbizonytalanítja, de remélem, le is nyűgözi azt, aki nézi. Stiláris váltáson nem gondolkodom, most az foglalkoztat, hogy a részleteket, például egy kész festmény harmincszor negyven centiméteres részét nagyítsam fel háromszor négy méteresre. Kihívás, hogy egy kép adott korlátaiból miként tudok kilépni. Ez egy technikai kérdés is, mert tapsra nem fog létrejönni, kísérletezni kell, de ha meg tudom magamat haladni, akkor megvalósíthatom, amit elterveztem. Annyira szabad ez a technika, hogy az ismétlés kizárt, minden munka egyedi és megismételhetetlen, de néhány képnél hangulati hasonlóságok lehetnek – egyelőre ezen az ösvényen megyek tovább.
A teljes interjú a Figyelő hetilap 10-es számában olvasható.
(Borítókép: Figyelő-archív)
