Első pillanatra úgy tűnhet, hogy a huszadik századi magyar történelem két, rossz hírű alakjának nincs köze egymáshoz, annak ellenére, hogy kortársak voltak. A díjakkal elhalmozott marxista-leninista történész-akadémikus, újságíró-lapszerkesztő, politikus, párttitkár, a Kádár korszak ideológiai „nagyágyúja” – eredeti foglalkozása szerint kárpitos – tizenhat évvel fiatalabb volt a háborodott elméjű merénylőnél. Őt a váci fogházból, ahol életfogytiglani börtönbüntetését töltötte, 1944 decemberében a szovjet csapatok „szabadítottak” ki, és utoljára szülőfalujában, Csantavéren látták kóborolni.
Matuska személye és a biatorbágyi merénylet Nemes Dezső számára „ideológiai vesszőparipa” volt, 1945 után több, ma már szemléletileg teljesen idejét múlt munkájában tért vissza rá. Pályája során végig foglalkoztatta az ügy, „kutatásait” A biatorbágyi merénylet és ami mögötte van… című könyvében összegezte, melyet a Kossuth Könyvkiadó és az MSZMP KB Párttörténeti Intézete adott ki 1981-ben. Matuska Nemes Dezső számára „gomb” volt, melyhez „kabátot” varrt, bemutatta, milyen az, amikor egy történész nem engedni befolyásoltatni magát a tényektől.
Igyekezett bizonyítani, hogy az 1931. szeptember 12-éről 13-ára virradó éjjel végrehajtott biatorbágyi merényletet a „Horthy-fasizmus” vezetői személyesen készítették elő. Mi több: közre is működtek benne, kifejezetten abból a célból, hogy elrendelhessék az illegális kommunista párt tagjai ellen a statáriumot. Vagyis szerinte Matuska ugyanolyan akarat nélküli báb volt, mint Marinus van der Lubbe, akit a Németországban a Reichstag 1933. február 27-én történt felgyújtásával vádoltak, majd a lipcsei perben fél év múlva halálra ítéltek és guillotine-nal lefejeztek.
Mivel Nemes a hatvanas években az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja és a Párttörténeti Intézet igazgatója volt, sikerült elérnie, hogy a rendőrség harminchat évvel később „pótnyomozást” folytasson a biatorbágyi merénylet ügyében. Belügyi nyomozótisztek felkutatták és kihallgatták mindazokat a még életben lévő tanúkat, akik annak idején a helyszínen voltak, és mint túlélők, illetve szakemberek részt vettek a merényletet követő vizsgálatban. Az egész lehetetlen vizsgálat célja az volt, hogy bebizonyítsa: „Gömbös embereinek Horthy által is jóváhagyott tette volt a merénylet”. Nemes célja az volt, hogy bebizonyítsa: a „Horthy-fasizmus” hasonló elbírálás alá esik, mint a német nemzetiszocializmus, sőt még azt is fel lehet vetni, hogy Hitler és Göring, amikor felgyújtatta a Reichstagot, majd erre hivatkozva a német képviselőkkel megszavaztatta a „felhatalmazási törvényt”, magyar mintát követett.
Csakhogy ez teljes képtelenség volt, a Nemes Dezső által kikényszerített, és mintegy 20-22 ember kihallgatását eredményező „pótnyomozás” (dokumentumai most is a Politikatörténeti Intézet archívumában vannak), paródiának bizonyult. Olyasféle eredményekhez vezetett, mint egy Acsay István nevű, a kihallgatása során, 1967-ben 63 éves férfinél, aki valószínűleg maga sem értette, mit akarhatnak tőle. Neki a „bűne” az volt, hogy fiatal tatai járásbírósági tisztviselőként a viadukton kisiklatott vonaton ült, és nyilatkozott egy korabeli napilapnak, melyet Nemes megbízásából megtaláltak. „Acsay magabiztos és igazmondó benyomást akar kelteni, de buzgó igyekezete sem leplezhette a téma taglalása közben fellépő állandó zavarát”. A botcsinálta történészek, dr. Benedek Endre és Bodor Ernő rendőr őrnagyok ennek alapján úgy vélték: „korántsem mondta el a Matuskával való tényleges kapcsolatát”.
Nemes Dezsőre, aki 1931-ben a kevés számú illegális kommunisták egyike volt, a statárium (ami valójában az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. évi III. tv. 1. és 2. paragrafusának statáriális alkalmazása volt) valóban veszélyt jelentett. Mélyen beléje vésődött a KMP Központi Bizottságának 1931. szeptember 16-i nyilatkozata a „fasiszta provokációról”, melyet az a kézzel írt cetli ihletett, melyet a merénylet helyszínén találtak, és amiről a korabeli napilapok beszámoltak: „Munkások nincsen jogotok, hát majd mi kierőszakoljuk a kapitalistákkal szemben. Minden hónapban hallani fogtok rólunk, mert a mi barátaink mindenütt ott vannak. Nincs munkaalkalom, hát majd mi csinálunk. Mindent a kapitalisták fizetnek meg. Ne feledjétek, a benzin nem fogy el.”
Csakhogy amikor a gyanú a merénylet színhelyén tébláboló, gyanúsan viselkedő Matuskára terelődött, és Bécsben őrizetbe vették, az írásszakértői vizsgálat hamar kiderítette, hogy ezt a primitív szöveget nem Matuska írta. Ő valóban pszichopata volt, „Leo szelleme” adott neki utasítást a merénylet végrehajtására. Ez a szellem nem volt sem Gömbös Gyula, sem Horthy Miklós, sem Bethlen István, sem Keresztes-Fischer Ferenc, hiába próbálta ezt Nemes Dezső „indirekt módon” bizonyítani. Igaz, a merénylet előtt, 1931 júliusában a rendőrség letartóztatott két Moszkvából küldött kommunista szervezőt, Sallai Imrét és Fürst Sándort, akiket a statáriális eljárásban 1932. július 29-én halálra ítéltek. De ebből nem következik, hogy a 22 halálesetet és 17 súlyos sebesülést okozó merényletet a kormányzat azért hajtatta végre, hogy őket felakaszthassák. (A letartóztatott kommunisták közül Karikás Frigyes perét rendes bíróság elé utalták. Börtönbüntetése letöltése után visszaküldték a Szovjetunióba. Néhány év múlva a Gulágra került, ahol agyonlőtték.)
A biatorbágyi merénylet csak ürügy volt a statáriumra, amit aztán a hazai és külföldi tiltakozások hatására a Gömbös-kormány 1932. október 10-én hatályon kívül helyezett. Nemes képtelen volt elfogadni, hogy Matuska zavart elméjű ember volt, aki maga hajtotta végre a merényletet, ugyanúgy, mint előzőleg a jüteborgi és ansbachi vonatrobbantásokat is. Megrögzött merénylő volt, mint Marinus van der Lubbe, aki előzőleg már megpróbálta felgyújtani Berlinben a neuköllni városházát, csak nem sikerült neki. Ő viszont aktívan politizált, és bár kizárták a Holland Kommunista Pártból, egy „tanácskommunista frakció” tagjaként jelet akart adni a „nemzetközi munkásosztálynak”, amit be is ismert Lipcsében, a bíróság előtt. (Az 1960-as években Fritz Tobias és Hans Mommsen kutatásai megdöntötték azt az elméletet, hogy a Reichstag felgyújtása előre megszervezett provokáció volt. Azóta a történészek többsége elfogadja, hogy a tűz mögött Lubbe, mint magányos tettes állt.)
A biatorbágyi merénylet politikai visszhangja nem is volt hasonlítható a Reichstag felgyújtásához és a lipcsei perhez. Utóbbit a kommunisták által szervezett „ellenper” előzte meg, és a nácikat elmarasztaló „Barna könyv” állításai gyökeret vertek a közvéleményben. Nemes Dezső, aki fontos szerepet játszott az 1956-os forradalmat „leleplező” Fehér Könyvek szerkesztésében, úgy gondolhatta, hogy visszamenőlegesen is sikerül bizonyítania egy nagyívű koncepciót, mellyel a marxizmus-leninizmus igényeinek megfelelően átírhatja a magyar és az európai történelmet. Erőfeszítéseit, hogy Matuskából „politikailag manipulált bábot” faragjon, már a nyolcvanas években sem vették komolyan.
