Ugyan a legutóbbi Feröer elleni meccsen egyes nézők már az „Auf Wiedersehen!” skandálásába kezdtek, a keddi búcsú és annak visszhangjai békésnek tűnnek. Storck népszerűsége az andorrai vereség után végleg lejtmenetnek indult, a nevét már nem fogja óbégatni az Erzsébet körúton összegyűlt ünneplő tömeg, de haragudni is nagyon nehéz rá. Talán már azoknak is elszállt a dühe, akik a lelátóról követelték távozását. Mégiscsak olyan élményhez köthető a személye, amire már nagyon régóta szomjazott a magyar társadalom. Nem csak a focit szerető magyarok, a teljes társadalom. Hiába, futballhoz hasonlítható sportünnepi hangulatra más sportág nem képes, arról nem is beszélve, hogy a magyar futball hőskora még azokban a családokban is ismert, ahol fel sem merül, hogy hazai rangadókat nézzenek. A magyar futballnak ez az egyik legnagyobb tragédiája, még azokat is frusztrálja, ha rosszul szerepel a válogatott, akiket amúgy nem is nagyon érdekel ez a sport – de erről majd máskor.
A lényeg, hogy Storckra nehéz, és nem is kell haragudni. Számot vetni a teljesítményéről annál értelmesebb lenne, viszont ez nagyon nem könnyű. Nekünk, egyszeri halandóknak, a 10 millió futballedzőnek, aki az országban él, nem könnyű átlátnunk az igazi szakemberek munkáját. Azt viszont mi is könnyedén kijelenthetjük, hogy a tavalyi EB-n válogatottunk messze tudásán felül teljesített, mint ahogy a VB-selejtezők alatt sikerült alulmúlnia képességeit. Tény, hogy mindkettőért Storcknak kell vállalnia a következményeket, ez előbbiért vállveregetést, az utóbbiért a szerződésbontást.
Az viszont egyértelműen nem az ő sara, hogy a most 25 fölötti kulcsjátékosok nem olyan képzettek, mint egy hasonló korú spanyol vagy belga focista. Évekkel ezelőtt elkezdődött jó pár változás a magyar utánpótlás-nevelésben, ami lényegesen érdekesebb, és fontosabb annál, ki a szövetségi kapitánya a válogatottnak. Ha továbbra se lesz meg az a profizmus a magyar focistákban, ami ahhoz szükséges, hogy a nemzetközi meccseken elviseljék a nyomást, akkor ezek után is meg kell szenvedni olyan Feröer szintű válogatottakkal, amelyek játéka az ilyen bizonytalan ellenfelek játékának pusztítására épül. Teljesen mindegy lesz, hogy ki a kapitány. Tudom, Storck sportigazgató is volt, de ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a magyar futball az ő keze alatt züllött le?
Ezért érdemes lenne a közbeszédben is kicsivel többet foglalkozni a fiatal tehetségeinkkel, értük aggódni, tőlük elvárni, hogy küzdjenek azért, hogy magyar címer lehessen a mellkasukon, és nem mindig azon pörögni, éppen ki szerepel le a felnőtt csapattal. Mert egy válogatott szövetségi kapitánya nem Pep Guardiola, vagy José Mourinho, hogy megvegye azt, aki megtetszik neki.
Storck talán ott hibázott nagyot, hogy nem sikerült kezelnie a játékosaiban lévő görcsöt. Azt a görcsöt, ami épp azért alakult ki, mert az ő vezetésével olyan jól szerepeltünk az EB-n.
