Kijelölhető egy trend, amely mentén születettek az utóbbi húsz év budapesti épületei?
Lehetett volna úgy válogatni, hogy azt mondhassuk, igen. De mi arra törekedtünk, hogy az izgalmas megoldások sokféleségét mutassuk meg. Nincs egy meghatározó szerkezet- vagy anyaghasználat, stílus vagy gondolat, de ettől is olyan szerethető ez a város. Különösen érdekes volt a 2000-2010 között átadott házakat válogatni, mert ezeket már tíz év távlatából tudjuk szemlélni, és nem az újdonságuk, a frissességük ragad meg, hanem az, ahogyan időtállónak bizonyultak, beépültek a város szövetébe. Érzékelhető a 2008 körüli válság, ahogy a 2010-es évek utáni erős fellendülés, amely során sok nemzetközi szinten is értékes projekt jött létre.
Rejtett kincseket vagy nagyberuházásokat szerettek volna megmutatni?
A város életébe komoly változásokat hozó épületek (is) születtek ebben a két évtizedben, de nem csupán ezeket szerettük volna bemutatni – így mindenképp kihívás, hosszú és nehéz folyamat volt, míg kialakult a végleges lista. A válogatásban Somogyi Krisztina és Kovács Dániel szerkesztői, kurátori tapasztalatai is a segítségünkre voltak. Először egyénileg írtunk össze ötven-ötven épületet. Amelyik négyből négyünknél szerepelt, az azonnal maradhatott, a többiről vitáztunk. Fontos volt, hogy megjelenjenek a helyi jellegzetességeket, a környezet karakterét, hangulatát erősítő házak. Ilyen például a Kossuth tér a Parlament alá futó információs központtal vagy a Budai Városháza. Olyan örökölt épületek újragondolását ugyancsak beválasztottuk, amelyek nem csupán míves műemlékrekonstrukciók, hanem kortárs építészeti érték is megjelenik bennük, mint a Prezi székházánál, a Millenáris Park épületeinél. Kerestünk landmarknak nevezhető épületeket is, amelyek ugyan eltérnek a már kialakult városszövettől, de sajátos módon hozzáadnak a látképhez – ilyen a Bálna vagy a Puskás Stadion. Rejtőzködő kincseket szintén szerettünk volna bemutatni, amelyek nincsenek a köztudatban, illetve a fiatal építészgeneráció hangját erősítik fel. Mint a Havanna Hetivásár piacépülete, amely egy terhelt múltú, ma sem jó hírű környéken nagy változást tudott hozni. Szépen illeszkedik a környezetbe, de meg is emeli azt. Vagy a Jézus Szíve Jezsuita Templom gyereksarka, amely az egyik kedvence lett a szerkesztő-csapatnak. Ezt egy pici oldalkápolnában alakították ki, néhány szivacspárnából áll, de a misén résztvevő gyerekeknek azt üzeni: itt várják őket. Építészetileg is értékes, hiszen egy puha, épített tájat hoz létre szivacspárnákból, új perspektívát adva a kisebbeknek, akik felnézve a boltozatra látnak rá, amit egyébként nem biztos, hogy szemügyre vennének. Felmerült bennünk, hogy családi házakat is bevennénk a válogatásba – a kérdés ilyenkor mindig az, hogy ezek publikusak-e. Arra jutottunk, hogy ami a város része, bár jogilag magántulajdon, a városképhez hozzátesz, formálja. Ez egy személyesebb oldala az építészetnek, de lényeges megmutatni, hogy kisebb büdzséből, egy család igényeinek megfeleltetve is lehet értéket alkotni.
Húsz év távlatából már látszik, milyen irányban fejlődik egy város?
Igen, ekkora időintervallumnál már érzékelhetők a tendenciák, vagy hogy milyen új hangsúlyok alakulnak ki. Pozitív trend, hogy nem csak a belső területek fejlődnek, hanem külvárosi pontokon is jönnek létre fontos építészeti alkotások, amelyeket érdemes bemutatni a nagyközönségnek. Épp ezért a könyvbemutatót Újpesten, a Ferrum Irodaházban rendeztük, hogy felhívjuk a figyelmet, egy félreeső iparterületen milyen látványos kortárs épület született. Egy elkészült házzal bekerült a dél-budai BudaPart-beruházás is, a még javában épülő, városrész léptékű fejlesztés, amellyel új perspektívát kapott a kötet, kitekint a jövőre, a következő egy-két évtizedre.
Szerettek volna a városlakóknak is új nézőpontot adni, hogy csodálkozzanak rá minden nap látott házakra?
Ez a könyv nem elsősorban a szakmának szól, bár ők is élvezettel olvassák, inspirációt merítenek belőle. A szövegekkel mindenképp célom volt elgondolkodtatni a városlakókat. Az építészet befogadása nem olyan „megszokott”, ezért talán nehezebbnek is tűnik, mint megérteni egy színdarabot vagy festményt. Ez egy alkalmazott művészet, a funkcionalitása elvehetetlen. Ezzel együtt a házak tudnak jelentést hordozni, mesélni. Befolyásolják a hangulatunkat, és ezzel akár önmagunkról is elárulnak valamit. Szerettük volna gondolkodásra hívni az olvasókat, hogy ráérezzenek, mit mond nekik egy kortárs épület. Hogy akarják jobban megérteni, megismerni. Látok egy szakadást, kölcsönös meg nem értést építész és laikus között. A szakmabeli is nehezen helyezkedik bele abba a helyzetbe, hogy egy hozzá nem értővel csevegjen, és a közönség, a felhasználó is időnként nehezen fogadja be az építész szándékait.
Kell értenünk az épületet ahhoz, hogy szeressük?
Létezik zsigeri szimpátia és ellenszenv. De a saját tapasztalatom az, hogy amire időt szánunk, amivel elkezdünk foglalkozni, azt, ha nem is szeretjük, idővel legalább megértjük, és ez biztos, hogy közelíti az álláspontokat.
Melyik épületet kell mindenkinek látnia?
Az M4-es metró vonalát érdemes körbe utazni, önmagában a megállói megtöltöttek volna egy albumot. A Gül Baba utcán kellemes végig sétálni, a Havanna Hetivásár egy kis csemege, a Művészetek Palotája pedig kötelező.
A képek élettel és emberekkel teliek, fontos volt, hogy használat közben fotózzák a tereket?
Kifejezetten nem szerettünk volna steril fotókat használni, hogy ezzel is hidat képezzünk a közönség felé. Mert ezek az épületek nem idegen, érinthetetlen testek, amelyeket letesz az alkotó a térbe, hanem befogadják az embert, kapcsolatba kerülnek vele, és még változni is képesek. A 2010 előtti épületeken már az idő, a használat nyomot hagyott, de ez megmutatható, mert az élet része, ahogy az építészet is.
A teljes interjú a Figyelő hetilap 21. heti lapszámában jelent meg.
