Angela Merkel a hétvégén kijelentette, hogy Németország, illetve a kontinentális Európa magára maradt, az amerikai vezető szerep a végéhez közeledik az európai ügyekben. Hallottuk már ezt korábban is. Ha elfogadjuk, hogy igaz ez a kijelentés, hozzá kell tennünk, hogy az amerikai vezető szerep eróziója nem Donald Trumppal kezdődött, hanem Barack Obamával – ahogy ezt Angela Merkel is oly sokszor megerősítette.
“Annyit mondhatok csak, hogy nekünk, európaiaknak a saját kezünkbe kell venni a sorsunkat” – mondta a német kancellár egy bajorországi választási naggyűlés sörsátrában. “Bizonyos értelemben elmúltak azok az idők, amikor teljes mértékben számíthattunk másokra, ezt tapasztaltam meg az elmúlt napokban” – tette hozzá.
Széles körű az egyetértés abban, hogy Merkel ezekkel a szavakkal a NATO-, illetve a G7-csúcsra reagált, ahol az amerikai elnök felszólította a NATO tagországait, hogy költsenek többet védelemre, valamint közölte azt is, hogy nem csatlakozik a G7 másik hat tagjához a klímapolitikában. Úgy tűnik, hogy Merkel főleg azon sértődött meg, hogy Trump nem tud azonosulni az Obama által tavaly Párizsban aláírt klímaegyezménnyel.
De vajon miért jelentené a klímapolitikában való egyet nem értés azt, hogy az Egyesült Államok magára hagyja Európát? – teszi fel a kérdést a Wall Street Journal keddi számának szerkesztőségi véleménycikke. Nagyon úgy néz ki, hogy Merkel azért csalódott, mert Trump nem őt követi a klímaváltozással kapcsolatban.
Trump, ha be akarja tartani a kampány során tett ígéretét, amely szerint felpörgeti az Egyesült Államok gazdaságát, nem is tehet ilyet. Merkel zöldenergia-politikája súlyos károkat okozott a német gazdaságnak. A fukusimai atomtragédia után leállították az atomerőműveket, a német kormány pedig több száz milliárd eurót költött nap- és szélerőművekre, jelentősen megnövelve ezzel a villamos energia árát. Ahogy a Der Spiegel című lap írja: a villamos energia ma “luxuscikk” Németországban.
Nem véletlen tehát, ha Merkel és az európaiak azt szeretnék, hogy az Egyesült Államokat is hasonlóan drága energiaárak szorítsák. Obama simán elkötelezte magát e mellett. Trumpot azonban részben azért választották meg, hogy újra felemelje a középosztályt. Ehhez a belföldi energiatermelés nélkülözhetetlen. Merkelt nem érdekli, hogy Obama úgy írta alá a párizsi megállapodást, hogy semmilyen felhatalmazása nem volt ahhoz a Kongresszustól. Trumpnak viszont ez számít.
Ráadásul az amerikai palagáz-forradalom csökkenti a szénfüggőséget, ezáltal a károsanyag-kibocsátást. Az olcsó palagáz kiszoríthatja az orosz gázt Európából, vagy legalábbis csökkentheti annak súlyát az uniós energiaimportban. Arra is képes, hogy tartósan alacsonyan tartsa az olaj árfolyamát, s ezen keresztül visszaszorítsa Putyin befolyását bel- és külföldön egyaránt.
Ami a csökkenő amerikai vezető szerepet illeti: szerettük volna látni, ahogy a német kancellár Obamát ostorozza, hogy vállaljon nagyobb szerepet az ukrán válság rendezésében. Sőt, továbbra is várunk arra, hogy a németek segítsék Ukrajnát, járuljanak hozzá az orosz behatolás elleni védekezés költségeihez. Aztán ott van még az amerikai és az európai közös fiaskó: nem sikerül véget vetni a szíriai polgárháborúnak, ami részben hozzájárult a brexithez, mivel menekültek millióit kényszerítette Európa felé elindulni, úgy, hogy a határokat bárki is komolyabban ellenőrizte volna.
Trumpról lehet mondani, hogy nem diplomata, és néha bizony durván viselkedik – például ahogy Montenegró miniszterelnökét félretolta a NATO-csúcson. Azt is lehet mondani róla, hogy a kereskedelemről és a gazdaságpolitikáról való tudatlansága veszélyes.
Viszont Trump az, aki félretette a kampányszlogent, amely szerint a NATO idejétmúlt szervezet, valamint aláírta a G7-csúcs közleményét, amely elítélte a protekcionizmust. Amikor felszólította Európát, hogy az költsön többet a saját védelmére, pontosan úgy viselkedett, ahogy egy szövetség vezetőjétől elvárhatjuk. Különösen igaz ez Németország esetében, amely mindössze a GDP 1,2 százalékát költi védelmi kiadásokra az elvárt 2 százalék helyett.
Merkelnek szemére vetik Németországban, hogy túlságosan is alkalmazkodó, jelen esetben például Trumppal szemben, s hétvégi megjegyzései csupán kampánycélokat szolgálnak. Trumpnak nem kellene túlreagálnia ezeket, mint ahogy Európának viszont meg kellene fogadnia Trump kritikáját. Az atlanti szövetség még akár profitálhat is az ehhez hasonló őszinte beszédből.
