Dietrich von Jagow budapesti német követ 1942. november 12-én beszélgetést folytatott Kállay Miklós magyar miniszterelnökkel. A találkozóról feljegyzést küldött a német külügyminisztériumba. Mielőtt ebből idéznénk, előzményként álljon itt Heinrich Himmler német belügyminiszter, az SS birodalmi vezetőjének Joachim von Ribbentrophoz, a Harmadik Birodalom külügyminiszteréhez, 1942. november 30-án intézett levelének részlete: „A mózeshitű zsidók száma a magyar statisztika szerint 742 827: a zsidók valódi száma azonban kereken egymillió lehet. Ezért különösen örvendetes lenne, ha tényleg sikerülne nekünk ezt az égető problémát Magyarországon is kiküszöbölni és ezzel – tekintettel arra, hogy a zsidók evakuálásának elkezdése végre napirendre került – a román kormányt is kétségen kívül ingadozó magatartása feladására tudnánk kényszeríteni. Ezen a réven a kérdést ugyanígy Bulgáriában is automatikusan tisztáznánk, minthogy – ahogy én tudom – a bolgár kormány saját zsidó rendszabályait szívesen összekapcsolná a román kormány hasonló intézkedéseivel.”
Náci nyomás hazánkon
Fenti levél érzékelteti azt a nyomást, amelyet Magyarországnak a Kállay-beszélgetést megelőző öt hónapban kellett kiállnia a Harmadik Birodalom részéről a zsidók deportálása miatt.
„1. Haladó törvényekkel különbség nélkül minden zsidót ki kell iktatni a kulturális és gazdasági életből.
2. Valamennyi zsidó azonnali megjelölése megkönnyítené a megfelelő kormányintézkedéseket, és a népnek lehetőséget adna egyértelmű elkülönülésre.
3. Előkészítendő a zsidók kitelepítése és Keletre szállítása.” – áll Jagow jelentésében.
A követ a továbbiakban felidézte: „Végül Kállay megjegyezte, hogy amennyiben egyáltalában a zsidókat egészen ki tudná kapcsolni, növekvő mértékben kellene a népi németek asszimilációjára törekednie. Fontosabb állások betöltéséhez amúgy is szüksége van népi németekre.” E gondolatát a miniszterelnök később megismételte: „Magyarországnak létéhez szüksége van a népi német elemekre, és ezért meghatározott keretekben törekednie kell a népi németek asszimilációjára.”
Kállay a jelentés tanúsága szerint azt is a követ tudomására hozta: „A kérdés megoldása azért is nehéz volna, minthogy – példának okáért – a magyar paraszt egyáltalán nem antiszemita.”
A jegyzőkönyv által megörökített tárgyalást követően 1942. december 2-án a magyar kormány írásbeli jegyzékben utasította el a nemzetiszocialista német kormánynak a magyarországi zsidók deportálásaira vonatkozó követeléseit.
Horthy reménytelen kísérlete
A háború végkifejlete már karnyújtásnyira volt, amikor Horthy Miklós Belgiumból levelet írt VI. György angol királyhoz 1945 májusában.
Ebből idézünk: „a trianoni békeszerződés (…) megtiltotta számunkra hadsereg fenntartását, a fegyvergyártást, tisztek és katonák kiképzését (…) Ebben a II. világháborúban fegyvertelenül nem volt lehetőségünk arra, hogy semlegesek maradjunk, földrajzi helyzetünk nem tette ezt lehetővé, hiszen Magyarország nagyon fontos volt Németország számára. Minden Romániába, Bulgáriába, Szerbiába és Görögországba irányított csapat- és hadianyag szállítmánynak, és a nagyon fontos román olajszállítmányoknak országunkon kellet áthaladnia. Nem kétséges, hogy azonnal lerohantak volna minket, ha semlegesnek nyilvánítjuk magunkat, s nincs egyetlen puskánk sem (…) A teljes hadifelszerelést, amelyet a németektől lassanként megkaptunk, lelkiismeretesen kifizettük, míg a legtöbb termék, amit mi szállítottunk, kifizetetlen maradt, úgy hogy adósságunk néhány milliárdot tett ki. Annak ürügyén, hogy megvitassuk az Oroszországban állomásozó négy hadosztályunknak a visszahívását – amelyet én sok hónapon át levelekben és a főhadiszállásra felváltva küldött hadügyminiszter és vezérkari főnök révén sürgősen hiába követeltem – meghívtak Hitlerhez, és fontos ok miatt ezt el kellett fogadnom. Megérkezésemkor a német csapatok váratlanul betörtek Magyarországra, és megszállták az országot, azzal az ürüggyel, hogy mi csatlakozni akartunk az ellenséghez. Amikor ezt tudomásomra hozták, tiltakoztam e hallatlan tett ellen, és azonnal távozni akartam, de hazatérésemet megakadályozták, hogy elegendő idejük legyen a megszálláshoz. Otthon alig volt néhány csapatunk, így nem gondolhattunk ellenállásra, különösen nem az én távollétemben. Legértékesebb vezető embereinket letartóztatták, az ország zsidóságát összeszedték, és a lehető legembertelenebb körülmények között Németországba szállították őket. Mindent elrekviráltak, raktárainkat a mi pénzünkön felvásárolták, és összes tenyészállatunkat elvitték. Tisztségemet csak Hitler kötelező ígérete ellenében tartottam meg, amely szerint, ha olyan kormányt nevezek ki, amelyben ő megbízhat, minden csapatot kivonnak Magyarországról, és szuverenitásunk így helyreáll. Berlini követünket, aki katonatiszt volt, kineveztem miniszterelnöknek, és bár a németek elégedettnek vallották magukat, ígéretüket nem tartották be. E mellett tisztségemben maradva lehetségessé vált a parlamentális forma fenntartása. Mivel a németek ellenőrzésünkre nagy létszámú erőket fővárosunkban és körülötte tartottak, nem pedig a románokhoz tartozó Kárpátokban, az orosz és román hadsereg megszállta Erdélyt. Látván országom teljes megsemmisülésének elkerülhetetlenségét, magamhoz kérettem a német követet és közöltem vele, elhatároztam, fegyverszünetet kérek.”
Egy hivatalnok packázása
A levelet átvevő angol külügyminisztériumi tisztviselő, Mr. Millard ezt írta miniszterelnökségi kollégájának, J. M Martinnak: „Horthy, mint levele is mutatja, egy tökéletes békéltető, aki azt hitte, hogy országa számára nyereséges lesz, ha teljesíti a német kívánságokat, s abban a hiú reményben ringatta magát, hogy a németek majd betartják ígéreteiket. Amikor a jelen háború kimenetele felett már semmi kétség nem volt, és a német hadtestek kiűzése Magyarországról biztosnak tűnt, Horthy a budapesti német követet tájékoztatta, hogy az Egyesült Nemzetektől fegyverszünetet kér, tudván, hogy ez a közlése az ő azonnali letartóztatásához és internálásához vezet majd. Ezen a vonalon nem nyerheti meg a játszmát. Horthy úgy ír a királynak és a miniszterelnöknek, mintha mi még őt kompetensnek tartanánk arra, hogy képviselje a magyar nemzetet és kormányt. Ez természetesen teljes tévhit az ő részéről. Nem hisszük hogy szükséges kérnünk a királyt vagy a miniszterelnököt, hogy tekintsen bele Horthy levelébe, vagy bármi válasz szükséges lenne.”
Vörös farok
Válaszom a címbeli kérdésre: nem. Kállay nem véletlenül ismételte meg kétszer a németek asszimilációját – velük akarva pótolni a kiesett zsidó honfitársai munkáját –, ezzel elevenébe hasítva a követnek, s általa üzent a birodalmi vezetésnek. A nemre vonatozó válaszát a kormány harmadszor is megismételte, írásbeli jegyzékben.
Horthy pontosan foglalta össze világháborús szereplésünket, szereplését. Nem mentegetőzött, még bízott – mint mindvégig – az angolokban. Azt tette, amit Apponyi Albert, aki a már reménytelennek tetsző helyzetben mondta el trianoni beszédét Párizsban – angolul, franciául és olaszul. Horthyt meg sem hallgatták. Levelét nem kézbesítették. Ennyit jelentett a „bűnös nép”, az „utolsó csatlós” egy briton hivatalnoknak. Ki tudja, mennyi múlott rajta? Mert minek is továbbította volna ő egy kompetensnek nem tartott politikus levelét? Ki lehetett számára kompetens? Netán Dálnoki Miklós Béla Ideiglenes Nemzeti Kormánya, amely szovjet támogatással, a Szovjetunió által megszállt országrészekben kormányzott? Igaz, a ruszkik akkor még szövetségesei voltak a briteknek, a hidegháború csak eztán jött.
