Mindenki ismeri azt az embertípust, amelyik ha kérik rá, ha nem, de nagyjából három perc alatt képes összefoglalni az egész életét. E rövid idő alatt ismerteti a nagy fordulópontokat, kínos részletességgel számol be az egészségügyi állapotról – ami ugye az elbeszélés pillanatában is rossz – kérdést nem tesz föl, majd nagy megkönnyebbüléssel az arcán száll ki a szituból. Odajött, eldarálta és ment tovább, nyoma ritkán maradt. Ha meg idegesített a tag, elküldted messzire, ma már persze ez is nehezebb. A “szennyes” kiteregetésével nincsen semmi gond, az oly távolinak tűnő offline világban szinte teljesen kockázatmentes volt. Tehát a privát szféra eseményeinek bizonyos szintű megosztása nem egy új jelenség, az élet természetes velejárója. Viszont napjainkat teljesen eluralta a megosztás pszichózisa; s nem csupán a sebesség és a mennyiség, hanem a megosztott információk szenzitivitása is félreveri a harangot.
Őrület, hogy emberek ezrei, mit ezrei, tízmilliói milyen adatokat és információkat osztanak meg magukról végképpen kiradírozva a “köz” és a “magán” közötti vékonyka vonalat. Bizonyos keretek között mindenki úgy rendezi az életét, ahogyan adott napon a reggeli kávé – hardcore esetben pálesz – mellett kitalálta és jónak látja. Viszont félelmetesnek, patológiásnak tartom a “kitárulkozás”-ra való késztetés elképesztő mértékét. Elnézve például a közösségi oldalakat, gyakran megfordul a fejemben: a sokszor, nemektől függetlenül, szépen összerakott cukipofa és exkluzív megjelenés mögött milyen lélek dolgozik. “Csak én”, minden pillanatban jelen lenni, ha lemerül a telefon és nincs online kapcsolat, normálisnak kinéző emberek kapnak dührohamot, “lemerülök!!!”, halljuk, olvassuk így, egyes szám első személyben.
A Kaspersky Lab készített egy kutatást, ami elég jól megmutatja a modern ember őrületét. A mérés szerint a népek kicsit több mint kilencven százaléka online osztja meg az adatait, s a felhasználók majdnem fele a legfontosabb személyes okmányaival is így járna el. Erre még csak azt mondja az ember baj esetén, hogy saját elhatározásából cseszett ki magával. De mit gondoljunk azokról a szülőkről, akik gyerekük minden rezdülését közszemlére teszik? A megkérdezettek közel felét teszi azon “korrekt” felhasználók száma, akik – hogy egy életszerű példával jöjjek – azzal szórakoznak, hogy buszon, villamoson, metrón, boltban, kocsmában, úton és útfélen sunyiban másokat videóznak és fotóznak, majd betolják az online térbe szerencsétleneket, ahol indulhat a játék, az ő kárukra.
Amit viszont tényleg döbbenetesnek tartok – s tudom, hogy ez nem egy népszerű gondolat – amikor a jogilag még nem döntésképes gyerekekről tesznek közzé fotókat, videókat. Ezek lehetnek ugyan “jó” tartalmak is, de azok szereplői sokszor olyan helyzetekben jelennek meg – adott esetben kakis pelus, sírástól eltorzult gyerekarc, hiszti, kisebb-nagyobb játszótéri sérülés – amelyeknek következményeit később kell majd elszenvedniük. Ráadásul a hangsúly a "közösen meghozott" döntésen van. Drága szülők, tényleg azt hiszik, hogy majd amikor Pistike isibe kerül, ott a többiek nem dörgölik az orra alá a szarospelulos fotót?!
Amikor az egó a király, és a pillanatnál az ember nem is lát tovább, nehéz átgondolni mindennek a kockázatát. Intő jel lehet a macskás és a saját gyerekeikről videókat készítő, azokat százmilliók számára megosztó szülők számára az az egyáltalán nem vidám sztori, amikor egy francia tini a saját szülei jelentette fel a rendőrségen, mert azok a megkérdezése nélkül kitették az internetre a fél gyerekkorát. Ennyi.
