Halálának évfordulója alkalmából, augusztus 16-án régi barátom, Rónay Egon hívott be az ATV-be, mint az amerikai zene szakértőjét (nagyon megtisztelő), hogy beszélgessünk egy kicsit Elvisről. Amíg vártam, hogy adásba kerüljek, Nagy-Bandó András volt az előző vendég, és mondott olyan cifrákat Magyarországról és Amerikáról (utcai zavargások, szélsőségek, antiszemitizmus, stb.), hogy két perc alatt rendesen felhúztam magam, de hamar sikerült fejben a helyén kezelni, és az utolsó három percben már csak röhögtem magamban. És aztán hirtelen összeállt, beugrott valami…
Az előző napokban ugyebár állt a balhé az USA-ban, aminek egyik folyománya, hogy országszerte elkezdték leszedni, lebontani a konföderációs emlékműveket, szobrokat. Nyilván hosszú lenne belemenni az amerikai polgárháború részleteibe, de a lényeg, hogy az ottani történetírás bő 100 éve helyre rakta a dolgot, teljes a konszenzus, hogy „a jók győztek”, de a vesztes oldalon is tisztes katonák harcoltak, és mindez szerves része az amerikai történelemnek. A délieknek állított emlékművek egyáltalán nem a rabszolgatartást vagy a rasszizmust ünneplik, hanem a katonai tisztességet, a veszteseknek járó nagyvonalúságot – amelyek nagyon fontos részei az ottani társadalom szövetének, az „amerikai gondolatnak”.
Ezt a gondolatot teszik most tönkre azok a szélsőbalos fasiszták (igen azok!), akik ledöntik a szobrokat, és akiknek megfelelni igyekeznek azok a gyáva, megalkuvó helyi politikusok, akik hirtelen élére álltak az ügynek, és a maguk városaiban elkezdték önszorgalomból levenni az emlékműveket. Ahogy Chamberlain is folyamatosan megfelelni igyekezett Hitlernek a 30-as években. A fasizmus akkor a jobboldalon volt – ma a baloldalon van. És most is sok a megalkuvó.
És akkor itt a kérdés: hol a vége. Ezt a csatát úgy néz ki, sajnos megnyerik a balos nácik, a fehérgyűlölő, polgárháborús hangulatot szító radikális mozgalmak (Antifa, Black Lives Matter, stb.). És persze a valóban létező, de létszámában és jelentőségében marginális szélsőjobb nyakába varrják az egészet, amihez a média nyakló nélkül asszisztál. Azon sem csodálkoznék, ha az a szélsőjobbos szarházi állat, aki elütött autóval egy lányt, valójában ügynök lett volna, és csak túlbuzgóságában okozott halált, pedig csak a provokáció volt a célja.
Szóval: hol a vége? Miután ledöntik Lee tábornok szobrát, ki és mi a következő? Jefferson háza? A Washington-emlékmű? Hisz mindketten rabszolgatartók voltak! Esetleg Mt. Rushmore, a négy elnök sziklába vájt arcával? Vagy Elvis? Mikor dobja be valamelyik aktivista, esetleg a szavazatok érdekében egy számító, aljas demokrata politikus, hogy Elvis egy ciszhetero fehér férfi volt, aki ráadásul a feketék zenéjével lett sikeres? Ellopta tőlük a rock & roll-t! Kit érdekel, hogy folyton velük lógott, óriási haverok voltak, együtt tolták a muzsikát. Ő lett a király – nyilván mert fehér. Az elnyomás, a rabszolgaság, a rasszizmus jelképe. És ez nem vicc. Nem fogok csodálkozni, ha 1-2 éven belül valaki odaát előáll ezzel, és azon sem, ha itthon is lesz olyan elmebeteg „civil jogvédő”, aki átveszi és igazat ad neki.
Ünnepeljük Elvist, emlékezzünk rá, amíg a megbélyegződés veszélye nélkül tehetjük. Egy zseni volt.
