A „Szeretek gazda lenni, az is szeretnék maradni” című projekt művészeti eszközök segítségével kutatja a magyar vidék és a mezőgazdaságban dolgozók helyzetét. A kezdeményezés a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum nemzetközi CAPP projektjének részeként valósul meg, amely a közösségi együttműködésen alapuló művészeti munkákat támogatja. A filmeket és a festményeket a közreműködő gazdák falvaiban, valamint jövő januárban Budapesten, a CAPP eredményeit összefoglaló kiállításon is bemutatják.
A kezdeményezés alapja tulajdonképpen egy csereüzlet: az egyhetes együttműködések alatt Antje Schiffers egy-egy olajfestményt fest vendéglátóinak, míg a gazdák rövid videókat készítenek magukról és a munkájukról. Az ezekből összevágott „gazdafilmek” a gazdák szemszögéből igyekeznek megragadni az elmúlt évek, évtizedek változásait: ki hogyan élte meg a rendszerváltást vagy az uniós csatlakozást, hogyan hatottak ezek a fordulatok a mindennapos munkájukra, életükre, milyen kihívásokat és lehetőségeket jelentettek?
A berlini képzőművész és a kurátor idén nyáron és ősszel három gazdával tervez szorosabb együttműködést, akik Magyarország különböző pontjain és a mezőgazdaság más-más területein dolgoznak. Júliusban a magyar dinnye fővárosaként is ismert Medgyesegyháza közelében, a békési Nagykamaráson egy dinnyetermelőnél, illetve a Hajdú-Bihar megyei Körösszegapátiban egy libatenyésztő gazdasszonynál töltenek egy-egy hetet.
A művész-kurátor páros választása nem véletlenül esett erre a két ágazatra. Igyekeztek olyan területekre koncentrálni, amelyek nemcsak szimbolikusak a hazai mezőgazdaság szempontjából, de sok kérdést is felvetnek. A libatenyésztőket az elmúlt években az állatvédőkkel kialakult állóháború, valamint a madárinfluenza viselte meg, a dinnyetermelőket pedig a kedvezőtlen piaci viszonyok és az időjárás teszik próbára. A harmadik gazdát még keresik, a tervek szerint ősszel egy másik országrészben és egy újabb ágazatban folytatódik a projekt.
Ha szabadna javasolnom, a harmadik gazda – akit ugye a német festőművész meglátogat és gazdaságáról tájképet is fest a dinnyés gazda és a libás asszonyság mellé – semmiképpen ne legyen állattartó, mert az már van. Kertész se legyen, mert a dinnye kertészeti termék, még ha nagy területen termesztik is. Nem maradt más hátra, minthogy szántóföldi gabonatermelő legyen az illető. Hozzá szintén mostanában kellene elmenni, nem szabadna várni őszig, mert addigra csak a tarló marad a földjén. Most viszont még javában tart az aratás, emberünk birtokáról olyan aranyszínű képet lehetne festeni, amilyen színű a búza kalásza a rekkenő hőségben és amilyen színű az újabb aranytömb a gazda banki széfjében. Ott lehetne azon a festményen pici pontként akár maga a gazda is, ahogy a kalászos tengerben gázol valahol. Mikor közelebb ér, közli, hogy amerre a szem ellát, itt minden az övé. Aztán meghívja a festőt és a kurátort egy kakastaréjra, mert a miniszter is azt szereti. Én mondom: a magyar gazdaság sarokköve és a gazdatársadalom leggazdagabb polgára a szántóföldi gabonatermelő gazda, már-már egy mai Medici ő, olyan élő jelkép, akit biztosan meg kellene festeni. Antje Schiffers persze választhat valami gagyit is.