Közel az Opera várva várt újranyitása

Hírek Helmeczi Zoltán
Kevesebb mint kilenc hónap van hátra a kívül-belül megújuló Magyar Állami Operaház újranyitásáig. Bár a több tíz milliárd forintos rekonstrukció tovább tartott, mint eredetileg tervezték, és számos kényelmetlenséggel is járt, az eredmény egy olyan dalszínház lesz, amely mindenben megfelel a XXI. századi kívánalmaknak – mondta Ókovács Szilveszter főigazgató a Figyelőnek adott interjúban.

– Az operabarátok szemével nézve olyan régóta tart zárva az Operaház, hogy szinte már nem is emlékszünk, mikor láttunk utoljára előadást az Andrássy úton. Mi történt az elmúlt években az Ybl-palotával?

– 2017 nyarán programozott leállást hajtottunk végre, három évig készültünk rá. Eredetileg „csak” a színpadtechnika rekonstrukciója, néhány egyéb kényelmi beruházás – így a nézőtéri székek cseréje, okosfunkciója és a zenekari árok bővítése, a vizesblokkok felújítása –, valamint az elektromos hálózatok cseréje és kiépítése volt tervben az ahhoz szükséges tíz hónapos zárvatartással. Ám közben a kormány mégis az épület teljes megújításáról döntött. Az ideális az lett volna, ha bezárás nélkül tudunk felújítani – mint az 1955 óta folyamatosan működő bécsi operaház teszi –, de végül négy és fél évre kellett becsuknunk a kapukat.

Ezt az időszakot nagyon nehéz volt átvészelni, nem erre készültünk, így sok probléma és kiadás adódott.

Ráadásul a saját bevételünk fő forrását, az Operaház jegyeladását is nélkülözni kellett, márpedig az keresztfinanszírozta az Erkel Színház addigi „szociális” árait. Igyekeztünk turnékkal, fokozott Erkel színházi működéssel és az Eiffel Műhelyház építésével, beüzemelésével áthidalni az inger- és sikerszegénynek ígérkezett időszakot. S erre érkezett meg tavaly a koronavírus-járvány. A hosszú bezárás nagy veszteség volt mind anyagi és presztízsszempontból, mind a nézőknek és az előadóknak. Ugyanakkor azt is szögezzük le, hogy az épület és a hozzá kapcsolódó Hajós utcai, 12 szintes üzemházunk teljes felújításával most lesz egy kegyelmi évtizedünk, amelyben nem kell számos további problémával foglalkoznunk. Ugyanis az eredetileg betervezett fejlesztéseken túl a tető fedése, bádogozása, a pince, a nézőforgalmi terek restaurálása és az épület teljes klimatizálása is megvalósult e nagy leállás alatt.

– Az Operaház új, 2021–22-es évadának leginkább várt eseménye a felújítás utáni megnyitás. Mivel készülnek az újraindulásra?

– Újranyitó évadnak neveztük el a 2021–22-est, amit egyrészt a pandémia utáni indulás, másrészt az Operaház 2022. márciusi újranyitása, harmadrészt pedig, ne felejtsük ki, az Eiffel Műhelyház ez év októberi hivatalos átadása is indokol. Az Operaház 2022. március 11–14-i újraindítási programja már nyilvános: határon túliak és Hunyadiak, Szilágyiak nevét viselő iskolák, intézmények képviselői számára nyilvános főpróbával, majd magyar szerzők műveinek a gálaelőadásával nyitjuk a kapukat. A harmadik estén Erkel Hunyadi Lászlójának a korhű előadása látható majd, a negyedik napon pedig Kenneth MacMillan Mayerling című neoklasszikus balettje tér vissza húsz év után a színpadunkra, ugyancsak magyar érintettséggel, hiszen Liszt-muzsikára táncoljuk el Habsburg Rudolf trónörökös tragikus történetét.

– Hogy vizsgázott az elmúlt években az Erkel Színház, amely az Operaház zárvatartása alatt az egyedüli opera-előadó helyként funkcionált?

– Az Erkel Színházról egy 15 éves stratégiai terv részeként került le a lakat 2013-ban, bő hatesztendős hibernáció után.

Csak festésre és a legszükségesebbek javítására jutott idő, mert tudtuk: évekbe telik, míg újra bejáratjuk, 2017 őszétől pedig az Operaház is leáll, akkorra tehát már mint Noé operai bárkája kell működjön. Négy éve át kellett szoktatnunk oda az Operaház addigi közönségét is. Az Andrássy úti palota bezárásáig csaknem egymillió látogatója volt az Erkelnek, igazán jól sikerült a visszavezetés. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy az Operaház neoreneszánsz boltíveinek a világa nemcsak a művészetről, hanem a reprezentációról is szól. Így vannak olyan társadalmi rétegek, amelyek oda kötődnek, s nincs esélyünk máshová csábítani őket, a folyamatnak ez a része tehát tudottan nem lehetett száz százalékban sikeres. Egyébként a rekonstrukciós „mestertervünk” az Opera megnyitásával egyidejűleg folytatódik: az Erkel három ütemben – a hosszabb nyári szünetek alatt – számos belső fejlesztésen esik át, végül kívül is megszépül. Így elmondható, hogy az évtized közepére mindhárom játszóhelyünk – Operaház, Erkel Színház, Eiffel Műhelyház – olyan állapotban lesz, amely biztosítja legalább a következő két évtized nyugodt, három lábon álló biztonságos és az európai élvonalat eséllyel megcélzó működését. Látszólag nem tűnik nagy nyereségnek tizenöt év szakadatlan építkezése húszesztendőnyi békéért cserébe, de ha a stratégia belső határkövei járták is a sajátos táncukat, közben nemcsak rengeteg érték keletkezett a végig megtartott játszóképességnek hála, de a 183 éves nemzeti operajátszás egy sor olyan fejlesztésben is részesült, amelyről eleink nem is álmodhattak.

– Említette a Kőbányai úti Eiffel Műhelyház októberi hivatalos átadását. Mi lesz az elsődleges szerepe ennek az intézménynek?

– Az Eiffel nem Janus-, hanem inkább „százhúsz” arcú komplexum. Komolyra fordítva: egyszer elkezdtem összeszámolni a különböző profiljait. Harmincháromig jutottam, plusz a jövő tervei. Helyet kapott itt egy nagy lemezstúdió, ahol teljes operákat lehet felvenni zene- és énekkarral, egy olyan – mozifunkcióval is ellátott – színházterem, ahol a hozzánk igazán be nem gyűrűzött XX. század és a kortárs világ műveit játszhatjuk, kísérleti és fúziós előadásokat hozhatunk létre, amelyeket nem érdemes nagy teátrumba vinni. Az egyik legfontosabb információ, hogy az Eiffel Bánffy Terme lesz a helyszíne a gyermekprogramoknak és a kortárs balettelőadásoknak is – utóbbi önmagában több mint negyven estét jelent majd.

A műhelyházban 16 gyártóműhelyünk készíti a díszleteket, jelmezeket, kellékeket.

Zene-, balett- és három rendpróbaterem is készül a teljes értékű házi színpad mellett. Itt, ezen a telephelyen raktározunk mindent: 130 produkció értékeit, közöttük majdnem két kilométer ruhásszekrénnyi jelmezt. Belső park és tornapálya is épült, ahol a művészeink lazíthatnak. Ugyanez a tér kiszolgálja a létesítendő művészeti bázisiskolánkat is, ahol kétszáz gyermek tanul majd, a Gyermekkar és a Balettintézet növendékei. Az Eiffel valódi campusszá is válik, hiszen posztgraduális operastúdió, tanműhelyek, zeneiskolai termek szintén épülnek ott a következő években. A Kossuth térnél is méretesebb műhelyház látványosság is lesz, ugyanis a komplexum fő épülete, az Eiffel csarnok akkora, hogy a hivatalos avatás után az ország legnagyobb középülete lesz. Nagyobb tehát a Parlamentnél, és a nemzetközi operavilágban is egyedülálló, mert habár külön-külön minden igazán komoly operaház fel van vértezve a fenti funkciókkal, egyik sem tudta még egyetlen bázisra rendezni ezeket.

– A koronavírus-járvány nagy megpróbáltatás volt a teátrum számára. Bár az Operaháznak némileg szerencséje volt, hogy a felújítása erre az időre – is – esett, de az Erkel Színháznak így is be kellett zárnia. Miként vészelték át ezt az időszakot, hogyan tartották a közönséggel a kapcsolatot?

– Már a pandémia előtt is kacérkodtunk videóalapú eszközökkel – internetes közvetítésekkel, saját gyártású televíziós magazinnal –, de tény, hogy a járványhelyzet lökött át minket a cezúrán, amelyet korábban nem akartam átlépni, mondván: mégsem televíziós csatorna vagyunk. Viszont akkora igény lett e szolgáltatásra, hogy meglepve tapasztaltam: két szakmai szerelmem, az opera és a multimédia immár kéz a kézben jár minálunk. Vettünk egy nagy levegőt, beszereztünk egy kameraszettet, amely mellé fel tudtuk fejleszteni a multimédiás csoportunkat. Az őszre már húsz kollégának ad ez a virtuális jelenlét feladatot. Erős visszajelzésnek tekinthető, hogy karácsonykor A diótörőnket több mint 200 ezren látták az interneten két nap alatt, de a művészeinkkel készített interjúk is nagyon népszerűek, csakúgy, mint ének- és zenekari művészeink kamara-előadásai. Összességében a járvány alatti nézettségünk bőven egymillió fölött volt, ami velem is megértette: a világ tényleg megváltozott. S akkor a balettművészek táncoltak egy Jerusalemát, amely már önmagában félmilliós megtekintésnél jár.

– Milyen előadásokkal készülnek a 2021–22-es évadra?

– Immár tíz esztendeje tematikus évadokban gondolkodunk, de a 2021–22-es kakukktojás lesz az újranyitás – vagy még inkább a vírus – miatt.

A nagytermi produkciók számában továbbra is tartjuk a világ legaktívabb operaházának londoni első helyét: nyolcvanegyféle művet játszunk egyetlen év alatt, a törzsrepertoártól a különleges művekig lényegében szinte mindent. Erről nem szokott írni a sajtó, de nincs a világnak még egy városa, ahol ilyen széles és mély merítést kapna a néző egyetlen évadban egyetlen intézménytől. A 2021–22-es idényből kiemelném Debussytől a Pelléas és Mélisande-ot, amely majd 60 esztendeje, valamint Offenbachtól a Hoffmann meséit, amelyet csaknem 25 éve nem játszottak Magyarországon. Visszatér a Kovalik Balázs-féle Mefistofele, új Parsifalt mutatunk be Almási-Tóth András rendezésében, valamint Poldini Ede Farsangi lakodalom című vígoperáját, a régi magyar operasikert, amely egy hófogságos karanténhelyzetben játszódik. Az Operaház hatalmas színpadára készült Seregi-darabok közül a Rómeó tér vissza most, de táncolunk Anyegint is. Sir Willard White afroamerikai basszista beáll a Porgy és Bessbe, de énekli Bartók Béla egyetlen operáját, A kékszakállú herceg várát is, hogy emlékeztessünk arra: mi bőrszíntől függetlenül engedünk mindenkit Bartók remekéhez, nem úgy, ahogy velünk a Porgy kapcsán ellenkezett a világ.

– A pandémia és a rekonstrukció jelentette szünet miatt lesz szükség valamilyen üzletimodell-váltásra?

– Az Operának egy jó évben körülbelül harmincszázaléknyi a saját bevételi aránya a summán belül.

Ez most teljesen kiesett, csak az állami támogatás maradt.

Részint ügyes gazdálkodással, részint pedig kormányzati segítséggel sikerült túlélni nemcsak nekünk, hanem a rajtunk keresztülfolyó költségvetési pénzen a teljes magyar opera- és balettkultúrának is. A párizsi operát érdemes példaként említeni, mert hasonló struktúrában működik, mint mi. Budapesten még most sem lehet olyan magasra emelni a jegyárakat, mint ott, miközben a kotta jogdíján keresztül a balettcipő vagy a fuvola áráig mindent nyugati színvonalon fizetünk; a neves rendezők, karmesterek, koreográfusok és énekesek gázsija nálunk is párizsi nívójú. Szélesre nyílt tehát az olló, mivel a párizsi társszínház működési költségének mindössze a 14 százalékán állunk, és létszámarányosítva itthon sem férünk fel a dobogóra. Mégis megyünk előre, az infrastruktúra-fejlesztés évtizede után a működési konszolidáció éveit reméljük. Jövő márciustól újra hazánk magas művészeti kirakata leszünk az Operaház újranyitásával, és az ország frakkja kifogástalanul mutat csak igazán – ráadásul, ahogy elnézem, egyúttal a klasszikus európai kultúra letéteményese is Magyarország lesz a jövőben.

A cikk a Figyelő július 1-jei számában került publikálásra.

(Borítókép: Máthé Zoltán, MTI)