A magyar baloldal legújabb sztárja, Emannuel Macron elnökségének harmadik hónapjában már képes volt arra, hogy elődjének, Francois Holland első időszakának népszerűtlenségi mutatóit is felülmúlja. Pedig a magyar és a nemzetközi balliberális média is mindent megtett azért, hogy Macront egy hihetetlen népszerűségnek örvendő, européer politikusnak mutassa be. Attól a politikustól alélnak el, aki tavasszal úgy tudott nyerni, hogy ennyire kevesen még soha nem szavaztak egy franciaországi elnökválasztáson sem. És azt is tudni kell, hogy Macronnak hatalmas szerencséje volt, minden belpolitikai körülmény az ő malmára hajtotta a vizet. A szocialisták Hollande-nak is köszönhetően teljesen kiütötték magukat, a legesélyesebb elnökjelölt, a Republikánus Párt színeiben induló François Fillon pedig felesége korábbi jogtalan alkalmazásának vádja miatt a kampányban bukott hatalmasat.
Az egyértelmű volt, hogy az elárvult középbal-, és középjobb szavazók – akiknek volt még kedve voksolni közülük – a radikális Marine Le Pent minden eszközzel megakadályozzák abban, hogy bármilyen esélye legyen a győzelemre. Maradt tehát a jófiús kinézetű Macron, akinek friss, “centrista” pártja, az En Marche! a törvényhozási választásokat is megnyerte.
De térjünk vissza Macron egyéniségére. Ő az a figura, aki egész lényében a politikai hazugság mintapéldánya. Úgy volt ugyanis szocialista, hogy a Rotschildoknál befektetési bankárként dolgozott. Róluk első blikkre senkinek nem a szociális érzékenység, az elesetteken való segítés, vagy épp a munkásosztály érdekeinek képviselete ugrik be, hanem a fényűzés, és a luxus életvitel.
Emannuel Macron Hollande-nak köszönhette politikai karrierét, először tanácsadója volt, majd 2014-ben gazdasági miniszterré nevezte ki, hogy aztán néhány év múlva ő váltsa az elnöki székben. (Nekünk ez a sztori nem ismeretlen a Gyurcsány Ferenc-Bajnai Gordon páros kapcsolatából – a szerk.) Amikor tárcavezető volt már látta, hogy teljes kudarc a szocialista kormányzás, az ország egyre jobban süllyed a válságban, a munkanélküliség egyre nő, a gazdaság egy helyben toporog, tehát nagyon nem áll jól pártjának szénája. De ehhez a hazug karakterhez persze az is hozzátartozik, hogy ő is vastagon benne volt ebben a kudarcban. Amikor látta, hogy süllyedni kezd a hajó, 2016 augusztusában az elsők közt volt, akik elhagyták a fedélzetet.
Hogy a hazug karaktert még jobban erősítse, megalapította a már említett “centrista”, “szociálliberális” pártját, amely gazdaságpolitikájában inkább liberális, jobboldali, társadalompolitikájában pedig baloldali nézeteket vállalt fel. Ehhez több volt bal-, és jobboldali, valójában karrierista politikus is csatlakozott.
Ez a “centrizmus” tulajdonképpen elvesz minden levegőt a megmaradt középbal-, és középjobb alakulatoktól, ideológiai mixtúrája tulajdonképpen ideológiamentessé teszi. Egyszerre mind a középjobb-, mind a középbal üzeneteit hasznosítani tudja. Ez a “centrista kisajátítás” azt okozhatja, hogy a jövőben a szélsőbal, és a szélsőjobb pártoknak adhat mind nagyobb teret, valójában ugyanis se a szocialisták, se a Republikánusok nem tudnak alternatívát felmutatni velük szemben. Miután már a szocialisták és a jobboldal is majdnem felszámolta önmagát, a kérdés az, hogy a “centristák” zuhanórepülése után ki következhet a hatalomban? Ez persze még a jövő zenéje, de izgalmas kérdés.
Macronnak egyelőre még nem a radikálisok, hanem önmaga a legnagyobb ellenfele. És el is követ mindent azért, hogy minél ellenszenvesebbé váljon a közvéleményben. Kis Napóleonként viselkedik, a feleségének ki akarja harcolni a first lady státust, drasztikusan csökkenti a hadsereg költségvetését, leváltja a nagy tekintélynek örvendő vezérkari főnököt, akkor és arról nyilatkozik, amikor neki kedve tartja, stábokat tilt ki a sajtótájékozatójáról, tehát minden jel arra mutat, hogy a hatalom teljesen megrészegítette. Beszól Putyinnak, és azt hiszi nagyobb lesz a tekintélye, azzal hogy megszorongatja Trump kezét. Orbán Viktor találóan jegyezte meg róla: Macron még új fiú, még nem ismerte ki magát, hogy mit illik és mit nem.
De mindezeket félretéve, a legvészjóslóbb jel az, hogy a francia elnök nagyon szereti magát sminkeltetni, hiszen 26 ezer eurónyi (nyolcmillió forintnyi) közpénzt költött arca púderezésére. Negyven éves férfiakra – egy szűkebb réteget nem számolva – ez nagyon nem jellemző tulajdonság.
Púder ide, púder oda, a máz nagyon gyorsan kopik róla.
