Mi is történik itt?
Az, hogy a közmunka – az ellenzéki sajtó és a liberális értelmiség által szégyenteljes zsákutcának tartott – világából mégiscsak megnyílik az út a munkaerőpiacra. Sokféle narratívát hallhattunk az ellenzék részéről az elmúlt években, Szűcs Erika egykori MSZP-s szociális és munkaügyi miniszter volt bátor mértéktartó ízléssel munkaszolgálatnak és munkatábornak nevezni ezt a foglalkoztatási formát. Gyurcsány Ferenc ennél is továbbment két évvel ezelőtt egy lakossági fórumon, szerinte a közfoglalkoztatottak csupán a statisztikát javítják, munkájuk „nem ér semmit”, mert „támasztják a gereblyét, ücsörögnek.” Kétélű fegyver az általánosítás, mert ha közelítünk felé, könnyen kiderül, hogy mégse úgy van, ahogy.
Az LMP vezetői is nem egyszer beszéltek arról, hogy a közmunka nem jó megoldás, a valódi megoldás a közvetlen munkaerőpiacra történő integrálás.
Mintha ez utóbbit nem tudná a kormány. De tudja. Viszont kénytelen a valóságot nézi, márpedig a realitás az, hogy aki sosem dolgozott, és a szüleit sem látta dolgozni, annak a közmunka is már maga a tanulás és szocializáció a piaci elvárások felé.
Az adatokkal lehet vitázni, csak nem érdemes, mert megcáfolják azokat az ellenzéki véleményeket, hogy a közmunka nem ideiglenes megoldás, hanem végleges. Nyilván lesz olyan, aki számára végles lesz, mert se képzettsége, se ambíciója nincsen a tanulásra, a továbblépésre. De jól láthatóan a tendencia az, hogy mégiscsak megnyílnak a lehetőségek azoknak, akik fontosnak tartják, hogy előbbre jussanak. A kormány világosan megfogalmazott törekvése, hogy a megélhetést a munka világában keressék és találják meg az emberek, ne a segélyezésben.
A számok magukért beszélnek, szabad őket sokféleképpen magyarázni, de a tény ez: 84 ezerrel többen dolgoznak, mint tavaly ilyenkor.
