Mindmáig nem dobtam el Kelet-Berlin térképét. Miért tettem volna? Gyűjteményemnek egyik becses darabja. Lehetőséget ad, hogy ujjammal kövessem a régen bejárt utcák vonalát. Ott kószálnék Lotharral, aki bár jogász volt, nem jogászkodott egy percig sem. Rossz szeme miatt huszonhárom évesen nyugdíjba küldték. Beosztásos ember volt. Fenn tudta tartani a garzonját, sőt futotta másra is.
A németek többségével szemben nem érdekelte a rendszer, és az sem, hogy Ulbricht vagy Honecker képét hordozzák körbe városon, mikor ünnepelnek. Értékek után szimatolt: számára az volt az ünnep, ha rábukkant valamire. Ilyenkor rögtön levelet írt: „Egy remek barokk sakkasztalra leltem!” A Schönhauser Allee egyik hitvány házának földszintjén bukkant rá egy öreg ócskásnál. Üzent Potsdam holland negyedéből is: „Van itt egy nyolcvan éves szövőnő, gyönyörű takarókat készít, neked is vettem kettőt, majd elviszed, ha jössz legközelebb.”
A legnagyobb csoda az volt, hogy rossz szemével egyáltalán észrevette őket. Leveleimet nagyítóval olvasta, miatta szoktam rá lóbetűkre. Fogalmam sincs, miféle ösztön vezette a város lepusztult részeibe, ahol nagy szél idején malter zúdulhatott a járdákra, s hogy ezt megelőzzék, a lakók több házról tetőtől talpig leverték a vakolatot. Nem értettem, miért nem költöznek fodrászok földszinti üzleteikbe. Viszont értettem, miért szerette jobban a filmes Wim Wenders Berlin keleti felét. Össze lehetett volna kötözni Lotharral, aki amint megérkeztem a húgomékhoz, másnap csöngetett. Olyan helyekre cipelt, melyeket „okvetlenül látnom kell.”
Mint a Tachelest, a művészek által „foglalt házat” nem messze az Oranienburger Strassén lévő zsinagógától, melyet egykor a nácik felgyújtottak. A szünet nélkül lebontásra ítélt Tachelesben nagy élet, zene, tárlatok, boldog kelet-nyugati összeborulások váltogatták egymást, pedig folyton robbantották valamelyik részét. Így járt a kupola, de mert hatalmasra építették, még mindig maradt olyan rész, amely az arra járókat a szabadság illúziójával traktálta.
A művészek kitartottak. A romos homlokzatot parádés festéssel tették izgalmassá, a nyugati oldalról átrándult civilek ájuldoztak a látványtól. A szabadság végvárának tartották a Tachelest, és sűrűn csattogtatták Nikonjaikat, hogy hazaérve majd a kandalló és a tévé előtt elfelejtsék az egészet.
Lothar nagy felfedezése egy orosz festő volt. A fickó kibérelt az utca túloldalán egy teljes emeletet, és egyetlen színnel, égetett sziénával mindent megfestett abból a házból. És mert látott, és mert mindent festőinek tartott, nem is a képektől voltam oda, hanem a festőtől. Nem volt szívbajos. Belehőköltünk, olyan sok nulla volt képeinek árcéduláin. Tartásunk is elárulta, hogy nem fogunk vásárolni, ennek ellenére kedves kitartással vezetett körbe minket.
Egyedül zakóját kímélte meg a rejtelmes barnától. Okker színe volt, kicsit lötyögött rajra. Kölcsönzakó lehetett… Mutatott egy róla szóló olasz újságcikket, a hozzá tartozó fotón ugyancsak az okker zakót viselte. Ruhatárának dolgában, nem Dalit követte.
Lothart a barátai többször meg akarták nősíteni, de sosem állt kötélnek. Zajosak és sokba vannak, mondta, talán mert nem akart lemondani arról, hogyha talál egy török fali szőnyeget – mint ahogy valóban talált: egy konténerből húzta elő cefet állapotban – restauráltathassa egy hozzáértővel. Inkább arra költ, mint új ruhára az asszonykának.
Kelet- és Nyugat Berlin egyesítését neheztelve vette tudomásul. „Minden drága lesz” -dünnyögte, és igaza lett. Én is dünnyögök, de másért. A Pankow negyed házainak hámlott vakolatára úgy néztem, mint műalkotásokra. Megörökítette-e valaki? Vagy azt így utólag ma már röstellni kell? Kár volna.
Borítófotó: youtube.com
