Kézenfekvő volt, hogy a spanyol-ajkúak egyre népesebb csoportja felé is nyissanak, hiszen egyes becslések szerint immáron 52 milliós közösségük 27 millió tagja rendelkezik szavazati joggal, ami az összes szavazó 13 százaléka. A latinók 60-70 százaléka hagyományosan a megengedőbb bevándorlás- és kisebbségpolitikát követő demokratákra szavaz. Fontos szavazói csoport, ám lakhelyük miatt mégsem számítanak királycsinálónak, ugyanis legtöbbjük az egyébként is demokrata fellegvárnak számító Kaiforniában és New Yorkban, vagy éppen a republikánus Texasban él, ahol (még) nem tudják a többségi szavazati arányokat érdemben befolyásolni. Ezek láttán nem csoda, ha az elmúlt tíz elnökválasztásból csak 4 esetben szavaztak a befutóra, 2-2 alkalommal Bill Clinton és Barack Obama személyében.
A republikánusok tehát válaszút elé kerültek. A pártközpont nyitott volna a latinók felé, ám több konzervatív gondolkodó mást javasolt, köztük Steve Sailer.
A kaliforniai eredetű Sailer az 1990-es évek végétől jelentkezett írásaival, amelyekben kezdettől fogva különbséget tett az egyes társadalmi és etnikai csoportok viselkedése és gondolkodása között. Az elsők között használta és népszerűsítette a “humán biodiverzitás” (HBD) fogalmát, amiért a mainstream médiától és tudománytól csak kritikát és megvetést kapott.
Európában többeknek a német szociáldemokrata Thilo Sarrazin közgazdász, a 2010. év botránykönyvnek számító “Németország felszámolja önmagát” című könyv szerzője juthat eszébe, aki rideg tárgyilagossággal konstatálja az egyes etnikai és társadalmi csoportok társadalmi-gazdasági költségét és “hasznosságát”.
Azt azért kritikusai is elismerik, hogy Sailernél (vagy Sarrazinnál) nem a fajelmélet legsötétebb fejezeteinek újraírásával találkozunk, hanem az “amerikai álom” (német gazdasági csoda és jóléti modell) korábbi kiadása iránti nosztalgiával. Az 1900-1970 közötti évek, az USA gazdasági és társadalmi-jóléti fellendülésének időszaka, mint “aranykor” a WASP (fehér, angoszász és protestáns) amerikai értékek szárnyalását hozta, ami gazdaságilag a dollár aranyparitásának 1971-es felmondásával és az első olajárrobbanással, geopolitikilag és erkölcsileg a vietnámi háború elvesztésével indult hanyatlásak.
A nekünk, magyaroknak is ismerős “Hol tévesztettünk utat?” és “Hova kéne visszatérni?” kérdésre Sailer és társai ezt az aranykort ajánlják mintának, és a XXI. századi realitásokat elfogadva, annak egy frissített változatát propagálják. A külpolitikában véget vetnének a hiperaktív intervencionizmusnak, ami a 2003-as iraki háború óta csak viszi a pénzt, és nem hozza.
Ez élesen szemben áll a demokraták és Soros György “nyitott társadalmával” és demokrácia-exportjával, amely a véleménymonopólium birtokában a demokrácia és piacgazdaság primátusán túl nem nagyon szabna a társadalomnak irányokat, miközben külpolitikájában igenis intervencionista. Belföldön nem is nagyon akarják látványosan megszabni az irányt, hiszen a mainstream médián és politikusokon keresztül úgyis ők határozzák meg a bel- és külpolitika mindenkori fő fejlődési irányát.
A republikánus párt fősodra a 2016-os elnökválasztásnál ehhez a demokrata olvasathoz és a latinók növekvő szavazati súlyához igazodott volna, ám abban a versenyben csak örök másodikok lehettek volna. Jebb Bush texasi kormányzó, vagy Marco Rubio floridai szenátor is erre építette volna kampányát. A velük szemben álló ókonzervatívoknak viszont igenis vannak elvárásai a társadalommal szemben, ők a multikulti és politikai korrektség miatt feledésbe kerülő amerikai értékeket emelnék ismét piedesztálra. A két irányzat közötti vita a kezdetben outsidernek számító Donald Trump unorthodox előválasztási kampányával dőlt el. A Sailerhez hasonló gondolkodók legnagyobb örömére a latinók helyett az “aranykort” visszasíró (fehér) alsó-középosztály és kékgalléros munkásosztály lett az új célpont. Trump 2016. február 26-i nevadai kampánygyűlésén ki is mondta, hogy “I love the poorly educated!”.
Az ókonzervatív gondolkodóknak tehát sikerült a kör négyszögesítése, azaz a konzervatív értékek forradalmi köntösbe öltöztetése. Ehhez Trump extrovertált személyisége és médiaképessége mellett szükség volt mások mellett a Steve Bannon féle Breitbart News Network hírportálra és Cambridge Analytica tanácsadó cégre is.
Sailer talán legfelkapottabb kifejezése a “citizenism”, ami a most élő amerikai állampolgárok érdekének előtérbe helyezését jelenti a külfölddel és az illegális bevándorlókkal szemben. Az ötlet a shareholder value szemlélet átvételére épül, ami szerint egy vállalkozásnak is a részvényesek érdekét kell a munkavállalók érdeke elé helyeznie. Nem csoda, ha Sailer már 2006-ban kiadta az “America First!” jelszót, amit a Trump-kampány is zászlajára írt.
A kitalált amerikai identitás és álom felélesztésével több legyet ütöttek egy csapásra. Ezek nosztalgikus olvasata főként a lecsúszó, vagy lecsúszástól félő (fehér) alsó- és középosztálybeli és kékgalléros szavazókat szólította meg. A világos elvárás kevéssé volt taszító a már integrálódott bevándorlók szemében, akiknek a külsőségekre épülő amerikai öntudattal való azonosulás erkölcsi alapot ad arra, hogy “teljes értékűnek” érezhessék frissen szerzett állampolgárságukat.
A bevándorlás drasztikus korlátozása annak ígérete, hogy a már (legálisan, vagy legalizáltan) az USA-ban lévők élvezhessék az olvasztótégely előnyeit, és kevéssé kelljen tartaniuk a friss bevándorlók által támasztott versenytől.
Azt kritikusai is elismerik, hogy Sailer gondolatai mára a jobbszélről megérkeztek a mérsékelt jobboldali centrumba, hiszen balról a fundamentalista liberalizmus, míg jobbról a fehér és afro-amerikai etno-nacionalizmus, valamint az iszlám fundamentalizmus jelenti manapság a szélsőséges véleményt. Minden, a fehér (WASP) középosztály felsőbbrendűsége és vezetési igénye irányába mutató áthallás mellett Sailer és társai egy befogadó, az értékeit elfogadó rétegek felé nyitó társadalmat propagálnak. Ameddig ennek nem akad vonzó alternatívája, vagy a Trump-irányzat gazdasági teljesítménye (annak társadalmi percepciója) nem ábrándít ki széles szavazói tömegeket, feltehetően ez marad az amerikai jobboldali fősodor.
Trump (és számos európai protesztpárt) sikerének egyik fő okát tehát ebben a korábbi jóléti modell iránti “westalgiában” kell keresnünk. Mi, kelet-közép-európaiak már levetkőztük az “osztalgiát”, a “létező” szocializmus külföldi hitelekből finanszírozott langymelege iránti vonzódást, idővel a nyugat-európaiaknak és amerikaiknak is rá kell jönniük, hogy Kína, India és a fejlődő országok felemelkedésével, valamint a 4. ipari forradalommal nincsen visszaút a korábbi modellhez. De addig még sok választást meg lehet ennek ígéretével nyerni.
