Gyorsöltözés: A besúgó című sorozatból a Rómeó és Júliába

Hírek Szigeti Hajni
Szász Júlia, a Nemzeti Színház fiatal művésze, akinek legfrissebb sikere az HBO-n futó A besúgó című sorozat egyik főszerepe. Miután évek óta a drámairodalom legszebb karakterei és a filmes kihívások között egyensúlyoz, nehéz elképzelni, hogy eleinte nem le-, hanem rá kellett beszélni a színészi pályára.

Hétköznap délelőtt találkozunk, de épp egy fellépésre tart, hova?

Bajor Gizi születésnapja alkalmából a levelezéséből fogok felolvasni a nevét viselő Színészmúzeum eseményén. A szöveget természetesen már átfutottam, és hihetetlen látni, hogy egy pályakezdő színésznővel Ambrus Zoltán, a Nemzeti Színház akkori igazgatója úgy bánik, mint a legnagyobb sztárral! Ha fáradtnak látja, elküldi pihenni egy szanatóriumba. Amikor felmerül a neve egy komoly lehetőség – Shakespeare Rómeó és Júliája – kapcsán, és a művésznő húzódozik, megnyugtatják, hogy ha nem szeretné, nem kell vállalnia, hiszen nagyon megerőltető, s nem is hálás szerep. Ezen felnevettem, hiszen pont Júliát játszom a Nemzetiben… Érdekes párhuzam köztünk az is, hogy Bajor Gizi sem tudott épp a lediplomázása után elkezdeni játszani, mert kitört a háború. Amikor én voltam végzős az egyetemen, akkor a pandémia ért el hozzánk, és ezért zártak be a színházak. Nekem jól jött az az egy hónap szünet: ekkor írtam meg a szakdolgozatomat, és kicsit pihenhettem is – szanatórium nélkül. Utána viszont májustól már próbáltunk egész nyáron, a második hullám alatt szintén, közben forgattam is, tehát sok idő nem esett ki munka nélkül.

Máris három – A besúgó, A Tanár, a Bátrak földje című – sorozatban szerepelt. Mit értékel leginkább ezekből a forgatási lehetőségekből?

Az sosem motivált, hogy ismert legyek, hogy felismerjenek az utcán vagy egy kávézóban. Sokkal inkább a tanulás lehetősége érdekel(t), amelyért mindegyik esetében hálás vagyok. Egyébként folyamatosan járok filmes válogatásokra. Ezek nagyon jó helyzetgyakorlatok, „mini-tréningek”, kiélezett szituációk, amelyek felpörgetik bennem az adrenalint. A kapott instrukcióra pontosan, érzékenyen kell reagálnom, gyorsan meg kell éreznem a szerep milyenségét, mert kevés idő áll rendelkezésre.

Igaz, hogy azon kevés színésznők egyike, akiket nem le-, hanem rábeszélni kellett a szakmára?

Legalábbis újra és újra meg kellett erősíteni abban, hogy van helyem a pályán. A színészet iránti vágy és érdeklődés egészen kiskoromtól bennem volt. De az, hogy ez egy út, egy tényleges szakma lehet számomra, sokáig fel sem merült bennem. Nem volt elég önbizalmam, biztos voltam benne, hogy nem vennének fel az egyetemre. A szüleim szerencsére biztattak, azt mondták, nem iskolát kell választani, hanem hivatást, életformát. Apukám iparművész-tanár, neki is engedték a nagyszüleim, hogy a szívét kövesse, ahelyett, hogy egy jobban fizető szakmát tanult volna. Gyerekként nagyon sokat jártam hozzá kerámiázni, rajzolni, bennem is felmerült, hogy a képzőművészet felé induljak, mert volt hozzá érzékem.

Az önbizalomhiányt hogyan sikerült leküzdenie? Mikor hitte el, hogy tényleg színész lesz?

A mai napig dolgozom ezen. Persze, történt néhány fordulópont, például amikor beugrottam a Körhinta című előadás főszerepébe, vagy amikor másodévesen szerepet kaptam A Tanár című sorozatban. Ezeknél a feladatoknál úgy éreztem, hogy meghaladtam önmagamat, és ez továbblendített, megerősített.

Melyik a legélesebb egyetemi emléke?

Rettenetesen intenzív időszak volt, ezért nehéz egy emléket kiválasztanom. Ami nagyon megmaradt bennem, az a harmadrosta, amikor kiderült, hogy felvettek. A barátnőmmel, Cseke Lilla Csengével annyira szorítottuk egymás kezét, hogy már fájt, iszonyúan izgultunk. Azt tudtuk, hogy nem illik hangosan ujjongva örülni, hogy ne bántsuk meg azoknak az érzelmeit, akiket nem vettek fel. Ezért csak még jobban rászorítottunk a másik kezére, amikor meghallottuk a nevünket. Óriási boldogságot éreztem, mert mindketten bejutottunk.

Milyen osztályfőnökként Cserhalmi György?

A személyiségünket maximálisan tiszteletben tartva próbált minket kibontani, bátorítani, segíteni. Mint egy gondoskodó apafigura, nem erőszakolt ránk semmit, de finoman próbálta lefejteni rólunk azt, ami felesleges. Az iskolán kívül is figyelt ránk. Rendezett közös reggeliket, hogy ne éhesen kezdjünk neki a napnak. Ha a fiúknak nem volt idejük mosni, kaptak tőle zoknikat. Amikor forgatni hívtak, többször tárgyalt a nevemben az anyagiakról, mintha a menedzserem lenne. Hiszen, ha valaki, ő tudja, hogy működik egy film.

Az önmenedzseléshez kapnak segítséget az egyetemen?

Egyáltalán nem, de ő osztályfőnökként ebben a témában is mindig ellátott minket tanácsokkal, és nyugodtan fordulhattunk hozzá, ha kérdésünk volt.

Melyik szerepét érzi most magához a legközelebb?

A két legnagyobb kihívást. A Rómeó és Júliával még mindig küzdök. Két hónapja nem játszottam, de pár nap múlva fogom, és az izgalom már az álmaimban is megjelenik. Négy órás az előadás, komoly koncentrációt kíván a szövegmennyiség, és fizikailag is megterhelő. Hihetetlen nagy utat jár be Júlia a darabban, extrém helyzetekbe kerül, amelyekbe lelkileg is meg kell érkeznem – ez számomra egy érzelmi sprintfutás. A saját élményeimből dolgozom, tehát mindennek ki kell szakadnia belőlem, úgy kell elmondanom egy monológot, hogy az természetesen hangozzon, miközben mai ésszel természetellenes szituációkban találom magamat. Közben persze szeretem is ezt a küzdelmet, ahogy a Mester és Margarita esetében is. Ott az a nehéz és egyben élvezetes, hogy a karakter megéléséhez ki kell lépnem a komfortzónámból. Margarita nem egy kislány, egy naiva, hanem igazi nő, akit kihívás megformálni.

Van olyan kritikusa, aki őszintén el tudja mondani, mit gondol a játékáról?

Nem sok. Például az anyukám, aki nem szakmabeli és elfogult is, de sokat jár színházba, és tud egy olyan értékes nézői szempontot közvetíteni felém, amiből tanulhatok.

Nyáron lesznek színházi vagy filmes feladatai?

Nem, most nagyon hosszú idő után másfél hónapig nem fogok dolgozni – még fel sem tudom fogni, hogy ez mit jelent. Vágyom egy utazásra – bárhova, ahol van tenger. Fesztiválokra is szeretnék eljutni, ahol akár színházi előadásokat is megnézhetek, amire szintén nem nagyon volt időm mostanában. Felfokozott munkatempót diktálok magamnak, mióta felvettek az egyetemre, emiatt folyamatosan jár az agyam. Akár egy szabad estén vagy hétvégén is nagyon nehezen tudok kikapcsolni. Ezt kell most gyakorolnom.

A teljes interjú a Figyelő hetilap 23-as számában jelent meg.

Borítókép: Soós Lajos / MTI

További híreink