Ott voltam a Depeche Mode koncertjén, tinédzserkorom legnagyobb kedvencei voltak, ugyanúgy, ahogy a mostani generációnak Ariane Grande lehet. Értem tehát a rajongást, tudom, hogy mit jelent látni testközelből a szeretett énekest. Ugyanezt, immár negyvenéves fejjel kicsit újra átéltem hétfő este a Fradi-pályán. Rengetegen voltunk, a koncert után hömpölygött a nézősereg a villamos-, és metrómegállók felé. Belegondolni is rossz, hogy Manchesterhez hasonlóan Budapesten sem lenne nehéz találni a terroristáknak kiválóan megfelelő “puha célpontokat”. De itt mégsem találnak.
Egy ilyen terrormerénylet megszervezéséhez bázisra van szükség, ott kell élni, ismerni kell a város rezdüléseit, a célpont környezetét. De a magyar fővárosban nincsen nagyszámú iszlám közösség, és radikálisok nincsenek közöttük, terrorsejtek meg főleg nem épülhettek ki. Ez annak is köszönhető, hogy a kormány szigorú bevándorláspolitikát folytat, és biztonság van az utcákon. De ehhez hozzájárul, hogy hazánk az elmúlt harminc-negyven évben sem volt célországa az arab bevándorlóknak, nem építhették ki elzárt közösségeiket, ahogy Angliában, vagy Franciaországban már megtették ezt. De nem is szabad hagyni, hogy a közeljövőben esetleg nálunk kezdjenek új életet. Ez az új élet azonban valójában nem új, hiszen Manchesterben, Leedsben, Londonban, Párizsban, Brüsszelben is zárt közösségeket alkotnak, ahol a szülőföldjükön megszokott életüket élik, leginkább az adott állam szociális támogatását élvezve. A legtöbbjük csak egymással van kapcsolatban, a befogadó társadalmakkal elutasítják a párbeszédet, a “vegyülést”, sokszor ellenségként tekintenek a britekre, franciákra, németekre.
“Where’s the revolution?” – kérdezi a Depeche Mode. Forradalom az nincs, de háború az bizony van. És egyre több az áldozat. Csak úgy tűnik ezt Budapesten már felfogtuk, de Nyugaton még nem. Itt lenne az ideje végre a felocsúdásnak.
